Folytatjuk rövid tanulmányunkat az egyház pedofil botrányairól. Az első rész itt olvasható.

Az egyház nem tesz semmit, vagy mégis?

Akadtak bizony püspökök, akik a botrányok kapcsán a nyilvánosságra hozatal és kivizsgálás helyett az ügyek eltussolására törekedtek.  A püspökök hallgatása leginkább Írországban verte ki a biztosítékot, ahol a kormányzat egyházmegyénként próbált az ügyek végére járni.  A vizsgálatok végén Enda Kenny akkori miniszterelnök már nem csak a püspököket bírálta, hanem a Vatikánt tette felelőssé az eltussolásokért.  Már az ügyek kirobbanásakor is sokan úgy vélekedtek, hogy a Szentszék gátat szab mindenféle vizsgálatnak és ítéletnek ill. semmit nem tesz a bajok orvoslására.  Ennek bizonyítására a Szentszék 1962-es Crimen sollicitationis instrukciójára szoktak hivatkozni, amely deklaráltan megtiltja az ügyek jelentését a világi hatóságok felé és titoktartásra kötelezi a főpapokat.

A sokak által idézett 1962-es dokumentum azonban már egy második kiadás, a Crimen sollicitationis még 1922-ben XI. Piusz pápasága alatt állították össze először.[1] Negyven évvel később, 1962-ben a dokumentumot Alfredo Ottaviani bíboros (a Szent Offícium vezetője), XXIII. János pápa jóváhagyásával újra kiadatta. Kiadás alatt itt a püspököknek való elküldést, tájékoztatást kell értenünk, a nyilvánosság erről nem szerzett tudomást, hiszen egy belső szabályzatról volt szó. A közhiedelemmel ellentétben az instrukció nem csupán a gyóntatás alatt történő szexuális visszaélésekről rendelkezett, hanem bűncselekményként említette még a homoszexuális aktust, a kiskorúak szexuális bántalmazását és az állatokkal való közösülést is.[2] (Ezeket a bűnöket egyébként az 1917-es és az 1983-as Kánonjogi Kódex  is definiálta.)

A két verzió tartalma azonos, mindössze annyi a különbség, hogy utóbbihoz egy függeléket csatoltak, amely az esetenkénti konkrét jogi lépéseket határozza meg. Míg a 1922-es dokumentumot csak az egyházmegyés püspökök kapták meg, addig a’62-est már a szerzetesrendek és egyéb közösségek elöljáróihoz is eljuttatták.[3] Hogy a Crimen sollicitationis mennyire volt ismert az egyházon belül, igencsak kérdéses. Valószínűleg a püspökök jelentős része nem volt tisztában a dokumentum tartalmáról (annak ellenére hogy hivatalosan értesítette őket Róma), de olyan is előfordult például, hogy a szemináriumban erkölcsteológia keretében tanították azt a kispapokanak.[4] Ami a titoktartást illeti, a rendelkezés a kánonjogi eljárás alatt megkövetelte a diszkréciót az áldozat és a vádlott részéről egyaránt, ám mindez nem tiltotta a polgári hatóságok tájékoztatását. A szabályozás mindenekelőtt a helyi ordinárius (ált. A megyéspüspökök) hatáskörébe utalta a gyanús esetek kivizsgálását, ám a legsúlyosabb ügyekben a Hittani Kongregációhoz is fel lehetett terjeszteni azokat. Ennek ellenére 1975 és 1985 között egyetlen eset sem került a Kongregáció elé.[5] Az instrukció nem volt ugyan tökéletes, hiszen magán hordozta korának bonyolult egyházjogi szemléletét, ám nem szabad feledni, hogy keletkezése a II. Vatikáni Zsinat és a’68-as szexuális forradalom előtt történt, amikor alig történtek ilyen visszaélések.  Azok az összeesküvés-elméletek, amelyek egy Vatikán által, felülről irányított elhallgatási gépezetet emlegetnek, valótlan állítások.

A Crimen sollicitationis egészen 2001-ig érvényben volt. A botrányok hatására a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, Joseph Ratzinger kezdeményezte az idejétmúlt szabályozás felülvizsgálatát. [6]A Sacramentorum sanctitatis tutela kezdetű motu proprio jelentős változást hozott az addigi eljárásban, amelyet a pápai kezdeményezés De delictis gravioribus című dokumentuma tartalmazott.[7] Az új eljárásrend a végső kivizsgálást egyértelműen a Hittani Kongregáció hatáskörébe utalja, a minősítés korhatárát 16-ról 18 évre emeli, az elévülést pedig a korábbi 5 helyett 10 évben határozza meg (amely az áldozat betöltött 18. életévétől számíttatik). Ugyanakkor a püspök kérésére, bizonyos rendkívüli esetekben az elévüléstől el lehet tekinteni.[8] Az áldozatok világi bíróságokhoz való fordulása természetesen továbbra is lehetséges. A röviden ismertetett rendelkezésekből egyértelműen látszik, hogy a püspöknek kánonjogi kötelessége volt mindig is eljárni megvádolt papjával szemben.  Amelyik psüpök hallgatott és nem tette meg a kivizsgálást, az egyúttal figyelmen kívül hagyta a számára kötelező, szentszéki szabályozást is.

Mi a helyzet a megtörtént esetek szankcionálásával? – tehetnék fel a kérdést.  Ahogyan többször utaltam rá, a bántalmazások nagy része 30-50 évvel ezelőtt történt. Erre azért fontos kitérni, mert a vádlott vagy bizonyítottan pedofil papok közül sokan már elhaláloztak, így értelemszerűen egyházi szankció vagy egyéb ítélet nem várható.  Egyedül a Los Angelesi Érsekségben a vádlott papok mintegy 30%-a nincs már az élők sorában.[9] Írországban, a Fernsi Egyhézmegye 21 megvádolt papja közül 2005-ben, mindössze 10-en voltak életben.[10] A még élő klerikusok ügyei kerültek 2001 után a Hittani Kongregációhoz, erre vonatkozóan  említette Charles J. Scicluna ügyész, hogy kb. háromezer pap ellen zajlik eljárás. A sajtó beszámolt róla, hogy még 2011-12-ben XVI. Benedek pápa csaknem 400 papot bocsátott el a klerikusi státuszából, meghozva ezzel a legszigorúbb büntetést.[11]A fennmaradó esetek 60%-ban is megszülettek  a fegyelmi döntések (az ügy súlyosságától függően, ez nyilvános működéstől való eltiltást, visszavonult vezeklést és hasonló szankciókat jelent).[12] A Kongregációhoz 2007-2009 között már csak évi 250 eset futott be az egész világból, amely jelentős csökkenést mutat. Az elkövetett bűnökért,  2002 óta valamennyi pápa nyilvánosan bocsánatot kért, emellett pedig dollármilliókat fizetett az egyház az áldozatoknak.

 Pedofília, molesztálások állami iskolákban

Többen úgy vélekednek, hogy a katolikus intézményekben jóval gyakrabban történnek szexuális zaklatások és a gyermek nagyobb biztonságban van az állami iskolákban. A hetek.hu-n például a következőket olvashattuk: „Bár az utóbbi években szinte minden felekezetben kerültek nyilvánosságra szexuális visszaélések, a felmérések szerint a gyerekek és fiatalok elleni homoszexuális pedofil bűncselek­mények száma a katolikus papok körében az átlagnál magasabb.”[13] Továbbra is az USA-ra fókuszálva, pillantsunk bele az állami iskolák helyzetébe.

Az Amerikai Egyesült Államok Oktatási Minisztériuma 2004-ben készített jelentést az iskolai szexuális visszaélésekről.[14]A tanulmány címe: Charol Shakeshaft (2004). Educator Sexual Misconduct: A Synthesis of Existing Literature, U.S. Departmen of Education.  Az eredmény több, mint sokkoló.  Az óvodától a középiskola végéig mintegy 4,5 millió tanuló tapasztalt szexuális bántalmazást, a 2003-as adat szerint ez az amerikai diákok 9,6%-ának felel meg.[15]Kilenc év alatt (1991-2000) összesen 290.000 gyermeket bántalmaztak.[16] Csak emlékeztetőül, katolikus papok esetében 11.000 áldozatról tudunk ötven év alatt.  A jelentés elképesztő eredményeiről sem a Boston Globe, sem a New York Times nem számolt be. Pár évvel később az Associated Press végzett egy rövid kutatást, amely szerint 2.570 tanárral szemben kezdeményeztek eljárást a hatóságok 2001-2005 között.[17] A New York Post állítása szerint, legalább egy eset minden nap történik a városban, az elkövető iskolai dolgozóknak pedig egy harmada visszaeső, (akiről már korábban is kiderültek hasonló bűncselekmények).[18] A városban – mint kiderült egy 1994-es vizsgálatból - 225 szexuális bántalmazásból egyetlen esetben sem fordultak a hatóságokhoz. Ismétlem 225/0. Mi ez, ha nem eltussolás? Az egész országban pedig az eseteknek csak kb. 5-6 %- át jelentik a hatóságok felé.[19]       

Sajnos az adatokat tovább lehetne sorolni, de úgy gondolom az elhangzottakból is jól látszik, hogy a pedofil botrány, nem kizárólag katolikus botrány. Mind az esetek, mind pedig az elkövetők száma szignifikánsan magasabb az állami iskolákban. Éppen ezért arra az abszurd elméletre, miszerint a papi pedofília okai a cölibátusban gyökereznek, nem kívánok kitérni.  Ahogy Hans-Ludwig Kröber bűnügyi pszichiáter mondta: „hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól.[20] Ortodox zsidó felekezetekben ritkán hallani cölibátusról, hasonló pedofil ügyek mégis előfordultak ilyen közösségekben is.  A New York Times 2009. márciusi számában beszámolt a brooklyni ortodox rabbik által elkövetett bűncselekményekről, miszerint az előző év folyamán több mint 40 kiskorút ért szexuális zaklatás.[21]Tehát 2008-ban 40 eset egyetlen városban. (Ugyanebben az évben az USA ötven államában összesen 10 „katolikus esetről” tudunk!)

folyt.köv.

[1] http://www.magyarkurir.hu/hirek/mit-tesz-az-egyhaz-szexualis-buncselekmenyek-uegyeben-interju-hittani-kongregacio-uegyeszeve-0

[2] T.Doyle O.P. THE 1922 INSTRUCTION AND THE 1962 INSTRUCTION “CRIMEN SOLLICITATIONIS,” PROMULGATED BY THE VATICAN, 2008 on http://www.awrsipe.com/Doyle/2008/2008-10-03-Commentary%20on%201922%20and%201962%20documents.pdf

[3] Uo.

[4] Uo.

[5] http://www.magyarkurir.hu/hirek/mit-tesz-az-egyhaz-szexualis-buncselekmenyek-uegyeben-interju-hittani-kongregacio-uegyeszeve-0

[6] http://www.vatican.va/resources/resources_guide-CDF-procedures_en.html

[7] http://www.magyarkurir.hu/hirek/pedofil-buncselekmenyekre-vonatkozo-egyhazi-jogszabalyok/

[8] http://www.magyarkurir.hu/hirek/mit-tesz-az-egyhaz-szexualis-buncselekmenyek-uegyeben-interju-hittani-kongregacio-uegyeszeve-0

[9]PIERRE D.F. Jr. Double standard – Abuse scandal and the attack on the Catholic Church,Mattapoisett (MA), USA 2010., 24-25.o.

[10] http://www.bishop-accountability.org/reports/2005_10_Ferns/ferns_8_0_conclusions.pdf

[11] http://www.origo.hu/nagyvilag/20140117-ket-ev-alatt-400-pedofil-katolikus-papot-zartak-ki-a-rendbol.html

[12] http://www.magyarkurir.hu/hirek/mit-tesz-az-egyhaz-szexualis-buncselekmenyek-uegyeben-interju-hittani-kongregacio-uegyeszeve-0

[13] http://www.hetek.hu/fokusz/201002/nemzetkozi_pedofilbotrany_sorozat_razza_a_katolikus_egyhazat

[14] Charol Shakeshaft (2004). Educator Sexual Misconduct: A Synthesis of Existing Literature, U.S. Department of Education

[15] PIERRE D.F. Jr. Double standard – Abuse scandal and the attack on the Catholic Church, Mattapoisett (MA), USA 2010., 15-16.o.

[16] Uo.

[17] Uo.

[18] Uo.

[19] Charol Shakeshaft (2004). Educator Sexual Misconduct: A Synthesis of Existing Literature, U.S. Departmen of Education, 24.o.

[20] http://www.magyarkurir.hu/hirek/pedofilia-coelibatus-botranyok-interju-hans-ludwig-kroeber-bunuegyi-pszichiaterrel

[21] PIERRE D.F. Jr. Double standard – Abuse scandal and the attack on the Catholic Church,Mattapoisett (MA), USA 2010., 24-25.o.

A kétezres évek eleje óta közismert tény, hogy katolikus papok szexuális bűncselekményeket követtek el fiatal- és kiskorúak ellen.  A Boston Globe által 2002-ben feltárt visszaélések jogosan háborították fel a világ közvéleményét, hívőket és nem hívőket egyaránt. Az egyház perek ás vádak sokaságával nézett szembe és a milliós kártérítések  mellett, sok katolikus hagyott fel hite gyakorlásával. A bűnbánat és bocsánatkérés kevésnek bizonyult ahhoz, hogy helyreállítsa az egyház becsületén és népszerűségén esett csorbát.  A pedofil botrányoktól és az “egyház válságától” hangos nemzetközi sajtó rendszeresen tájékoztatta a lakosságot a már lezárt vagy éppen zajló ügyekről.  A közbeszédben, legyen szó bármilyen  molesztálásról, egyre inkább összekapcsolták a pedofíliát a papokkal, cölibátussal és katolicizmussal. Összegyűjtöttem, hogy pontosan mit és mennyit tudhatunk ezekről az esetekről  és mely megállapítások helytállóak és melyek nem, mi a valóság? Elöljáróban annyit, hogy a végkövetkeztetés sokak számára meglepő lehet.

Minden kétséget kizáróan megtörténtek olyan gyalázatos esetek, amikor katolikus papok szexuálisan bántalmaztak diákokat, gyermekeket.  Ezzel olyan súlyos testi-lelki szenvedést és sérülést okoztak, amely az áldozatot élete végéig elkíséri. Nincs olyan gesztus vagy pénzösszeg, amely jóvá tehetne ekkora megrázkódtatást.  Az elkövető nem kerülheti el tettének felelősségre vonását sem egyházi, sem világi hatóságok előtt. A botrányt pedig fokozza, hogy mindezt olyan emberek követték el, akik Krisztus igéit hivatottak terjeszteni.  Már egyetlen ilyen megtörtént eset is sok, de szomorú tény, hogy sokkal több ilyen botrányról tudunk. Felháborodásunkat csak fokozza, hogy akadtak olyan püspökök, akik megpróbálták elhallgatni e bűncselekményeket.  

Amikor számokról és statisztikákról beszélünk mindezeket nem szabad elfelejtenünk, hiszen minden egyes eset mögött egy emberi élet, egyéni tragédia áll. Az elfogulatlan ítéletalkotáshoz és eligazodáshoz  azonban szükséges a tények objektív ismerete és mindazon információk bemutatása, amely rendelkezésünkre áll.

 Az “egyház által” elkövetett bűnök

 Rögtön az elején tisztáznunk kell egy félreértést. A médiában a molesztálási ügyek sokszor úgy jelennek meg, mint “a Katolikus Egyház által elkövetett” bűnök. Ám ezeket bűnöket nem az egyház követte el, hanem adott esetben egyházi személy, a kettő pedig nem ugyanazt jelenti.[1]  A profán (tehát nem a teológiai) definíció szerint az egyház egy intézmény, hierarchikus felépítéssel, amely ma kb. 1,2 milliárd taggal rendelkezik, a világban jelen van különböző intézményeivel, szervezetivel stb.  A katolikus vallás szerint a gyermekek bántalmazása, a szexuális erőszak súlyos bűn (KEK, CIC), amely az egyházjog szerint büntetést von maga után. Ezért értelemszerűen a papi gyermekbántalmazás nem járhat az egyházi hivatal viselésével, a tisztség nem jogosítja fel a molesztálásra. Épp ellenkezőleg, a pedofil/gyermekbántalmazó pap cselekedetével súlyos bűnt követ el saját közössége és annak tisztsége, hivatala ellen is. Az ilyen pap tehát vét a Katolikus Egyház ellen is.

Az egyház tanítása mellett a kollektív bűnösség elvéről is szót kell ejtenünk. Hiszen jogosan háborodnak fel, azok a népek, nemzetek, közösségek, akiket egy tagjuk vagy kisebb csoportjuk által elkövetett gaztettekért kollektíve büntetnek vagy bélyegeznek meg.  Gondoljunk csak néhány ilyen igazságtalan vádra a múltból, mint pl. minden német náci, minden orosz kommunista stb.. Ahogyan a németek és az oroszok esetében sem érvényes a kollektív megbélyegzés, úgy a katolikusokra és a katolikus papokra sem igaz általánosságban, hogy pedofilok lennének. Már csak azért sem mert a későbbiekben látni fogjuk, hogy a probléma a papok egy  igen csekély létszámát érinti.

Ezeket a bűnöket ugyanis nem az egyház, hanem olyan katolikus egyének, papok követték el, akik hűtlenné váltak saját hivatalukhoz, visszaéltek hatalmukkal és kihasználták, hogy gyermekeket taníthatnak.  A gyermekmolesztálás sajnos igen sok világi iskolában is jelen van, mégis furcsán hangozna, ha azt állítanánk, hogy a tanárok, pedagógusok általában pedofilok.

 Hol, mikor, mi történt?

 Hogy tisztán lássuk a botrány valóságát, térben és időben meg kell határoznunk, miről is beszélünk valójában. Az írott és elektronikus sajtóban megjelenő hírek azt a benyomást keltik, hogy papok százai követtek el szexuális abúzusokat a közelmúltban és napjainkban is folytatódnak ezek a bűncselekmények, a Vatikán pedig nem tesz semmit. Nos, ez a kép erős revízióra szorul.

Ilyen gyermekbántalmazások több országban is előfordultak, a leginkább érintettek mégis az angolszász államok (USA, Ausztrália, Kanada) és Írország voltak. A botrányok hatására és azok kivizsgálására az Amerikai Püspöki Kar készíttetett egy tanulmányt az egyházon belüli pedofil ügyekről. A 2004-ben megjelent, ún. John Jay report a mai napig a legrészletesebb tanulmány, amely az amerikai papok által elkövetett pedofil ügyeket dokumentálja.[2] A 285 oldalas tanulmányból a teljesség igénye nélkül, csak a legfontosabb adatokat közlöm (hogy ne vesszünk el a számokban). Hangsúlyozom, a John Jay jelentés, az amerikai eseteket vizsgálta, 1950 és 2002 között.

A botrányok feltárása és közzététele 2002-ben valóban áttörte a hallgatás falát, hiszen két év alatt közel annyi visszaélésre derült fény (4.533-ra), mint azelőtt ötven év alatt összesen (5.677). Ám az újonnan, 2002-ben publikált eseteknek is a 80%-a 1950-1979 közé datálódik. A botránnyal tehát döntően az akkori 20-30 évvel korábbi visszaélések váltak ismertté.  Összesen 4.392 papot vádoltak meg szexuális bántalmazással 50 év alatt, ez a szám az amerikai papság akkori kb. 4%-ának felelt meg, továbbá  10.667 áldozatról tudunk.  Az áldozatok többsége  80,9% fiú volt, 67.4%-ban 11-17 év közötti fiatalokat bántalmaztak.

Az amerikai helyzetről összegzésként elmondható, hogy átlagban 100-ból 4 papot vádoltak meg, akik főképp serdülőkorú, 11-17 éves fiúkat bántalmaztak szexuálisan a 1950 és 1989 között. Kevesen tudják, hogy a pedofília a pubertás kor előtti gyermekek iránti vonzalmat jelenti, akik még nem töltötték be 13. életévüket. (Jóllehet a köznyelvben általában a 18 év alattiakkal szembeni zaklatásokat pedofil tetteknek nevezzük.) Bár nem teszi semmissé a borzasztó és megtörtént eseteket, azért jegyezzük meg, hogy a feltárt bántalmazások nagyobbik része tehát nem pedofil cselekedet volt.  Azt, hogy ezek a botrányok 2016-hoz képest 30-40 évvel történtek azért fontos kihangsúlyozni, mert szerencsére a visszaélések száma a 90-es, 2000-es években drasztikusan csökkent. 2005-ben 9, 2006-ban 14, 2007-ben 4, 2008-ban 14, 2009-ben pedig 6 új esetet regisztráltak mindössze.[3]

A Hittani Kongregációhoz, amely 2001-től illetékes eljárni a papok által elkövetett szexuális bántalmazásokban, háromezer pap esetében érkezett feljelentés kilenc év leforgása alatt (2001-2010).[4] A jelentett ügyek is az elmúlt 50 évre nyúlnak vissza és kb. 80%-uk az említett amerikai eseteket tartalmazza. Charles J. Scicluna, a Kongregáció ügyésze, az Avvenirének adott interjújában hozzátette: “Valódi pedofíliával az elmúlt 9 év során mintegy 300 esetben vádoltak papot. Kérem, ne értsen félre: természetesen ez is túl sok, de látni kell, hogy a jelenség messze nem olyan elterjedt, mint sokan gondolják.”[5]

Az esetek számához kapcsolódóan végül egy adatot kell még kiemelnünk; a világon jelenleg összesen kb. 414.000 katolikus pap teljesít szolgálatot.[6] Ez azt jelenti, hogy napjainkban a katolikus papság 0,7%-át vádolták meg szexuális zaklatással. Elgondolkodtató lehet mindez azok számára, akik azért nem járnak templomba, mert “a papok pedofilok”.

 folyt. köv.

[1] Vö. MESSORI V. - RATZINGER J. The Ratzinger report: An exclusive interview on the state of the Church, Milano 1987. ill.  https://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=80

[2] http://www.usccb.org/issues-and-action/child-and-youth-protection/upload/The-Nature-and-Scope-of-Sexual-Abuse-of-Minors-by-Catholic-Priests-and-Deacons-in-the-United-States-1950-2002.pdf

[3] PIERRE D.F. Jr. Double standard – Abuse scandal and the attack on the Catholic Church,Mattapoisett (MA), USA 2010., 46.o.

[4] http://www.magyarkurir.hu/hirek/mit-tesz-az-egyhaz-szexualis-buncselekmenyek-uegyeben-interju-hittani-kongregacio-uegyeszeve-0

[5] http://www.magyarkurir.hu/hirek/mit-tesz-az-egyhaz-szexualis-buncselekmenyek-uegyeben-interju-hittani-kongregacio-uegyeszeve-0

[6] 2014-es adatok szerint 414.313  katolikus pap szolgál világszerte http://cara.georgetown.edu/frequently-requested-church-statistics/

A történelmi egyházak idén közösen emlékeztek meg a Tordai országgyűlés 450 éves jubileumáról, amely a vallásszabadság ünnepét jelentette. Az 1568-as országgyűlés ugyanis Európában elsőként biztosította a bevett vallások, ú. m. a katolikus, református, evangélikus és unitárius hívek szabad vallásgyakorlását.  Kós Károly Erdély c. művében e történelmi jelentőségű eseményről ekképpen ír: „A vallásszabadság bölcsen liberális törvénybeiktatásával  Erdély rendei, megelőzvén Európa legtöbb országát, eliminálták e földről úgyszólván örök időkre a még szinte egy századnyi időig Közép-Európát pusztító vallásháborúkat.”

Nemzeti kánonunkba is bekerült Torda, mint a vallásszabadság büszke szimbóluma, azonban ha közelebbről megvizsgáljuk Erdély XVI-XVII. századi történelmét, valami egészen más következtetésre jutunk. 

A katolikusok mellett Erdélyben elsőként a lutheránusok kaptak szabadságot 1550-ben, majd a kálvinisták 1556-ban (véglegesen viszont csak 1564-ben), legvégül Tordán az unitáriusokat is elismerte a törvény 1568-ban. A gyakorlatban, ahogy ezt látni fogjuk, még e bevett vallások között sem valósult meg a jogegyenlőség. A protestáns rendek nyomására, a katolikus Báthory Kristóf fejedelem Dávid Ferenc unitárius püspököt 1579-ben perbe fogta és tömlőcbe vetette. A püspök élete végéig börtönben maradt. Később a kálvinista Bethlen Gábor üldözte az unitáriusokat; a háromszéki unitáriusokat 1619-ben erőszakkal próbálta visszatéríteni az ortodox  protestantizmusba, aminek következtében 1630-ig esperes nélkül maradtak itt a hívek és a református püspök alá rendeltettek. Érdekes, hogy mindezek ellenére a Magyar Unitárius Egyház 2018-at Torda nyomán nyilvánította a vallásszabadság évének…                                                                              A „jeles” évforduló logója

 Más protestáns felekezeteket, mint a baptistákat, anabaptistákat megtűrték, de egyenjogúak nem lehettek. A szombatosokat viszont kíméletlenül üldözték; 1638-ban I. Rákóczi György betiltatta működésüket. Mindazokat, akik 1635-ig nem tértek vissza az elfogadott felekezetek (katolikus, református, evangélikus, unitárius) valamelyikébe, perbe fogták. A szombatosok egyik vezérét, Péchi Simont börtönbüntetésre, valamint jószágvesztésre ítélték, Thoroczkai Jánost viszont istenkáromlás vádjával halálra kövezték. Mások enyhébb büntetéssel (mint pl. botozással) megúszták.

A "nem annyira toleráns" I. Rákóczi György

 A bevett vallások közül a katolikusokat érte a legtöbb hátrány. Rövidebb periódusokat leszámítva közel 150 évig nem lehetett püspökük, a jezsuitákat pedig többször is kiűzték. Mivel a papszentelés a püspök hatásköre, a helyi vikárius hiánya súlyos károkat okozott az erdélyi katolicizmusnak. A jezsuiták kitiltása pedig egyet jelentett a missziós tevékenység betiltásával. A Ferdinánd király által kinevezett püspököt, Bornemissza Pált 1556-ban kiutasították, utána csak 1597-ben lesz ismét katolikus püspök Náprágyi Demeter személyében, de nem egészen négy év elteltével neki is menekülnie kellett. Báthory Gábor fejedelem Gyulafehérvárról, Monostorról és Szilágysomlyóról is száműzte a katolikus papokat. A besztercei országgyűlés ki is mondta 1610-ben, hogy „a pápista papoknak pispekek ne legyen”. II. Rákóczi György ezt a határozatot megerősíti később konstitúciójában (Approbatae Constitutiones). Az egyház bizonyos javait, földjeit (pl. a váradi káptalant) mindemellett a szekularizáció jegyében elvették, vagyis államosították. Ez esetben is rejtély marad számomra, hogy a katolikus püspökök mit ünnepelnek Tordán.

Összefoglalásként Hermann Egyed egyháztörténész szavait idézném: „Nem volt tehát modern értelemben vett vallásszabadság, amit az erdélyi rendek statuáltak, de még csak vallási türelem sem. Ezt a vallási türelmet hiába keressük abban az időben.”

Utóbbi évek migrációs válsága kapcsán a legkülönbözőbb érveket és ellenérveket ismerhettük meg a befogadás mellett vagy ellen, szerte a világban.  Egyik ilyen sokszor hangoztatott argumentum szerint a keresztényeknek vagy keresztény államoknak kötelessége megnyitni a határokat ezen tömegek előtt. 

Ferenc pápa számos alkalommal szorgalmazta a határok megnyitását, falak lebontását és a migránsok befogadását. „Gondoljunk arra, hogy Jézus is menekült volt, el kellett menekülnie Szent Józseffel és Szűz Máriával Egyiptomba, hogy mentse életét.”- jelentette ki a Szentatya még 2014 nyarán.

Ezt követően a sajtóban is egyre gyakrabban lehetett találkozni a „Jézus is migráns volt” érveléssel (pl. itt), de német nyelvterületen is népszerűvé vált a hívek körében (mintegy alátámasztva a Willkomenskultur szükségességét). Az alábbi pontokban röviden összefoglalva cáfolnám ezt az érvet.

1. Jézus nem volt migránsgyermek

A szent család Názáretből Júdeába ment és Jeruzsálemtől nem messze, Betlehem városában, egy istállóban született Jézus. József és Mária azonban nem üldöztetés miatt volt kénytelen Betlehembe menni, hanem a császár elrendelte népszámlálás miatt. 

Azokban a napokban történt, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quiriniusz, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. ^József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. (Lk 2,1-6)

Említésre méltó, hogy a szent család épp azért került Betlehembe, mert a törvényt betartva végrehajtotta az uralkodó parancsát.

2. A kis Jézus menekült volt egy rövid ideig, de nem migráns

Bár a migráns nem egyenlő a menekülttel, manapság mégis szinonimaként szoktuk használni, azon egyszerű oknál fogva, hogy emberek százezreinél szinte képtelenség megállapítani, hogy ki a valódi üldözött és ki az, aki csak a jobb élet reményében kel útra. Jézus esetében egyértelmű, hogy életére törtek, meg akarták gyilkolni, ezért kellett a családnak elhagynia Júdeát.

Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant és Betlehemben meg a környékén minden fiúgyermeket megöletett kétéves korig, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően. (Mt 2, 16)

3. A szent család a legközelebbi szomszédos provinciába, Egyiptomba menekült

Jézus és szülei a legközelebbi olyan helyre menekültek, ahol nem forgott veszélyben az életük; Egyiptomba. Mindamellett, hogy jelentős zsidó közösség élt itt, mint provincia, a birodalom részét is képezte. Tehát nem hagyták el a Római Birodalom területét, ezen felül pedig azonos társadalmi-vallási közeget választottak. Máté evangéliuma szerint az Úr angyala figyelmeztette Józsefet álmában, hogy ide meneküljenek.

„Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, meg akarja ölni.” Fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba. (Mt 2, 13-15)

4. A veszély elmúltával visszatértek Galileába

A hagyomány szerint kb. 1-2 év eltelte után a szent család visszatért Galileába, mivel Heródes halálával elmúlt a veszély.

Amikor Heródes meghalt, megjelent Egyiptomban álmában Józsefnek az Úr angyala, és így szólt hozzá: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját és menj Izrael földjére, mert meghaltak, akik a gyermek életére törtek!” Erre fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és Izrael földjére ment. De amikor meghallotta, hogy Archelausz uralkodik Júdeában apja, Heródes után, félt odamenni, ezért egy álmában kapott utasításra Galilea tartományba költözött. (Mt 2, 19-23)

Konklúzió

Amennyiben a szent család történetét tekintjük mérvadónak a menekültválság kérdésében csak azok az országok jöhetnének szóba, ahol háborúk dúlnak. Egyének esetében pedig, akiket a fennálló politikai rendszer likvidálni akar. Akik ilyen veszélynek vannak kitéve, azoknak célországa a legközelebbi szomszédos és hasonló kultúrájú ország kell legyen.  Egy konkrét példán szemléltetve: Tegyük fel, hogy Homszban élek és kirobban a szír háború, átmenekülök Libanonba, majd megszűnnek a harcok és visszatérek. Ha a történetet lefordítjuk jelen korunkra, a szent család ezt cselekedte nagyjából. Ettől még sajnos nagyon sokan élnek rossz körülmények között, de az más téma, hiszen Szent József sem azért vitte családját Egyiptomba, hogy ott, mint ács többet keressen...

Természetesen minden államnak joga eldönteni, hogy kit enged be területére, de a szent család példája, úgy gondolom, hamis érv a korlátlan befogadásra.

Az Ibériai-félsziget 713-as meghódítása után nem sokkal az arabok a hajdani Gallia területére szerettek volna tovább nyomulni. 721-ben Odó aquitániai hercegnek azonban Toulouse kapuinál még sikerült megállítani őket, ám a Rhône-vidéknél Carcassonne és Nîmes, míg Burgundiában Autun került Ibn Suhaym al-Kalbi kezére 725-ben. Utóbbi város védelmét egyébként Émilian nantes-i püspök vezette, aki hősi halált halt és később IX. Piusz szentté avatta. 

A Frank Birodalom területén ekkortájt az Aquitániai Hercegség bírt a legnagyobb jelentőséggel. Az uralkodók tényleges ellenőrzést nem gyakoroltak felette és Odó (vagy Eudes) herceg irányítása alatt, Bordeuax központtal, sokáig egymaga állta a sarat a muszlim betörések ellen. Az itt élő római-gall lakosság pedig kifejezetten lenézte a barbárnak tartott frankokat. A Birodalom majordomusa, Martell Károly állandó harcban állt észak-északkeleten, hol a frízek, szászok vagy épp a bajorok ellen. A frank királyok hiába szerették volna bekebelezni Aquitániát, ehhez nem rendelkeztek kellő erővel, ráadásul a tényleges hatalommal ekkor már a háznagyok bírtak. Beszédes, hogy az utolsó meroving uralkodót például a források nemes egyszerűséggel csak „III. Childerik, az idióta” néven emlegetik…

 Al-Andalusban (Ibéria v. Hispánia) sem volt egyszerűbb a helyzet. Az omajjád kormányzóknak – csakúgy, mint korábban a vizigótoknak – mindig meggyűlt a baja a baszkokkal, akik ezért kvázi függetlenséget élveztek a kalifátuson belül. Fontos tudni, hogy a kormányzóság katonai és politikai elitjét alkották csak az arabok, a megszállók többsége afrikai berber származású volt, akik mindaddig elég sok hátrányt szenvedtek, míg fel nem vették a muszlim vallást. Mindemellett hatalmi harc és rivalizálás folyt két arab törzs; a qais és kalb törzsek között is. Ezen apróbb konfliktusok azért nem gátolták meg a muszlimokat abban, hogy be-betörjenek frank területekre. A középkori váráról méltán híres Carcassonne-t már 720-ban ostrom alá vették, de legtöbbször rabló-fosztogató céllal támadtak északi irányban. Ráadásul 730-ban egy igen tehetséges hadvezér, Abd-al Rahman al-Ghafiqi került a kormányzói székbe.                                   Az Omajjád-kalifátus kiterjedése Kr.u. 750-ig

 Martell Károly nevét (pöröly, kalapács), nem túl meglepő módon haditetteinek köszönheti.  „Ahogyan a kalapács töri és zúzza a vasat, a jeget és minden egyéb fémet, ő úgy aprítja és zúzza szét ellenségeit” – olvasható a Saint-Denis Krónikában. Károly szinte mindvégig háborúzott a Birodalommal határos különböző germán törzsekkel és győzelmei során katonai és politikai ereje egyre csak növekedett. Mind létszámában, mind pedig felszerelésében egy igen szervezett, ütőképes haderőt hozott létre másfél évtized alatt. A szabad emberek képzett harcosnak számítottak ekkortájt és törvény kötelezett mindenkit a katonai szolgálatra, ám azt megfelelő pénzösszeggel ki lehetett váltani. Az így befolyt összeget viszont a hadsereg ellátására és felszerelésére költötték. A földbirtokos nemeseknek ezen felül saját csapataikat is rendelkezésre kellett bocsátaniuk, sőt az apátságoknak is biztosítani kellett megfelelő számú harcost. Bár a főpapok nem voltak hadkötelesek, gyakran saját maguk irányították hadtestjeiket. 

Al-Ghafiqi seregeivel 732 tavaszán (valószínűleg május végén) indult el a Pireneusokon át Aquitánia felé és a hercegség fővárosáig komolyabb ellenállásba nem ütközött. A muszlimok az útjukba eső falvakat, templomokat kifosztották. Saint-Savin-de-Levadan, valamint Saint-Sever-de-Rustan apátságait felgyújtották és elpusztították.  Értesülvén az arab támadásról, Odó herceg Bordeauxba vonult vissza. A döntő ütközetre a város kapuin kívül került sor. A Mozarab Krónika szerint „az aquitániaiak vesztesége oly nagy volt, hogy csak Isten tudná megmondani, hányan haltak meg”. A vereség ellenére Odónak ugyanakkor sikerült elmenekülnie; északra, Reimsbe igyekezett, hogy ősi riválisától, Martell Károlytól segítséget kérjen. Károllyal való találkozásra végül Párizs mellett került sor, az arabok eközben három hónapig fosztogatták Aquitániát, majd megindultak északnak.
                                                                al-Ghafiqi C.Steuben festményén (1837)

Al-Ghafiqi, még több és értékesebb zsákmány reményében, Poitiers felé vette az irányt. Ennek apropóját a város falain kívül épült Szent Hilarius apátság adta. Poitiers azonban jól védett erődnek számított, így Ghafiqi meg sem próbálta elfoglalni, hanem az apátság kifosztása és felégetése után, Tours felé vette az irányt. A Vienne folyó átlépésével az arabok viszont már frank-meroving területre, Neustrasiára tévedtek, ahol nem messze tőlük az egyesített keresztény hadak már ütközetre készen álltak. Tours ekkor Frankföld vallási-kulturális központjának számított; Szent Márton ereklyéihez a Birodalom egész területéről érkeztek a zarándokok. Ugyanakkor nem csak szimbolikus jelentőséggel bírt, hiszen a város esetleges eleste, megnyitotta volna az arabok útját Neustrasia felé.  

Valójában nem egy csata zajlott le és a helyszín sem Poitiers volt. A felek többször szembeszálltak egymással és a döntő ütközet történt 732. október 25-én. Keresztény források október 10-11-i dátumról írnak, az arab beszámolók viszont október 25-re teszik a vereség napját és Ghafiqi halálát. A seregek egészen pontosan a Poitiers és Tours közötti erdős területen (Poitiers-től 24 km-re északra), egy hajdani római állomáshely mellett csaptak össze, amely ma a Vieux-Poitiers nevet viseli. 

Az egykori római település romjai Vieux-Poitiers-nél. Martell Károly csapatai a római színházat használták táborként az ütközet előtt.

A keresztény csapatok összlétszáma kb. 15-20 ezer fő lehetett, Ghafiqi ehhez képest pár ezer harcossal többel rendelkezett. Október 18-án a muzulmánok visszahúzódtak a Vienne folyóhoz és kivártak csakúgy, mint a keresztények. A kisebb csatározások ellenére, egy hét napig tartó patthelyzet alakult ki. A frankok védekező hadrendet vettek fel; falanxba tömörülve várták az ellenség támadását, amely végül 25-én reggel meg is indult. Martell Károlyék kihasználták, hogy „hazai pályán” vannak és feltételezhetően Odó herceg vezetésével egy csapat lovas eközben megtámadta az arabok táborát, jelentős veszteségeket okozva nekik. Ghafiqi ezután csapataival visszahátrált a megtámadott táborukhoz, míg a frankok előre nyomultak. A tábort végül nem sikerült elfoglaniuk a keresztényeknek, azonban Ibéria kormányzója, al-Ghafiqi elesett (nyíl vagy lándzsa végzett vele). Heves harcok után este tehát visszaverték a frankokat, viszont vezetőjük halála és a súlyos veszteségek miatt az arabok feladták a további küzdelmet és éjszaka, titokban megkezdték visszavonulásukat délre. A keresztények csak másnap reggel szembesültek azzal, hogy az arab sátrak üresek és az éj leple alatt, már elhagyták a csatateret.   

Az arabok rendezetten és szervezetten visszavonultak az Ibériai-félszigetre, Odó és csapatai már nem érték utol őket. Martell Károly a Birodalom keleti felébe ment.                                                               Martell Károly sírja a St. Denis katedrálisban

 A keresztény erők összességében nem mértek megsemmisítő vereséget a muszlimokra, inkább „csak” - vezérük megölése után - megfutamították őket. Az araboknak nem volt célja Európa elfoglalása és al-Ghafiqi serege sem rendelkezett ehhez kellő erővel, ezért túlzás lenne azt állítani, hogy Martell Károly az egész keresztény Európát mentette meg. Mindez azonban nem kisebbíti a frankok érdemeit, hiszen tény, hogy a győzelmükkel véget vetettek a muszlim terjeszkedésnek.

A botrányos sztoriról talán mindenki hallott már; a IX. században egy nő került a pápai trónra, miután átverve a bíborosokat férfinak adta ki magát, azonban egy körmenet alkalmával megszülte gyermekét és leleplezte önmagát. Johanna papissza története a mai napig nagy népszerűségnek örvend. Ez a bejegyzés sem született volna meg, ha nem botlok bele a történetbe egy másik oldalon. De mit tudhatunk mégis Johannáról?

Az első feljegyzések a 13. századból származnak. Két domonkos szerzetes; Jean de Mailly és Etienne de Bourbon írta le a nőpápa történetét. Mindketten 1100 környékére datálták a botrányos eseményt. Amikor kiderült, hogy a nőpápa fiúgyermeket szült, a római nép meglincselte és halálának helyére emléket állítottak – olvasható a krónikában. Szintén 13. századi forrás Troppaui Márton írása, igaz ő jóval korábbra, a 9. század középére tette Johanna megválasztását. Egy másik verzió szerint a nőpápát csak megfosztották trónjától és élete végéig kolostorban vezekelt, míg fia püspök lett.

                                              A Schedel-Krónika (1493) VII. Jánosként ábrázolja a nőpápát

Ezt követően olyannyira elterjedt Johanna története, hogy a Pápák könyvébe (Liber Pontificalis) is felvétetett. Husz János mellett, többek között Luther Márton is gyakran hivatkozott rá.

Szembetűnő ugyanakkor, hogy korabeli forrás nem ír semmilyen Johannáról. Sőt, melyik lenne a korabeli; a 9. vagy a 12. századi? – tehetnénk fel a kérdést. IV. Leót (847-855) követően III. Benedeket (855-858) választották pápává, ezt - levelei mellett -, uralkodása alatt veretett pénzérmék is bizonyítják. János pápáról tudunk 705-707, ill. 872-882 között is. A neves egyháztörténész, Baronius szerint utóbbihoz, vagyis VIII. János pápához köthető a legenda, mivel gyenge egyházfő hírében állt és kigúnyolták. Mások szerint a mendemonda a 10. század elején keletkezett, amikor egy nemesasszony (bizonyos Marozia) több gyermekéből is pápa lett később.

A legkézenfekvőbb magyarázattal mégis a német történész, Ignaz von Döllinger szolgált. Az 1863-ban kiadott, Pápamesék c. könyvében kifejtette, hogy a legenda alapja minden valószínűség szerint egy szobron lévő félreértelmezett felirat. A Colosseum közelében található egy női szobor, melyen a „P.P.P. Pap.Pater.Patrum” felirat olvasható. Ez az antik Mithrász-kultuszra utal, amelynek jelentése „bocsásd rendelkezésre a szükséges eszközöket Atyák atyja”. A pater patrum az antik vallásban a főpapi címre utalt. A sok P betűs szónak azonban a római nép egy idő után új jelentést adott; P.P.P.P.P.P. rövidítés hamarosan Patre, Pater Patrum, Papisse Prodito Partumként forgott közszájon, azaz  „Ó Péter, atyák atyja, leplezd le a nőpápa szülését”. Döllinger elméletét támasztja alá az is, hogy a szoborfelirat (pontosabban annak félremagyarázása) már az említett első, 13. századi forrásban is szerepel. Már önmagában gyanússá teszi az esemény megtörténtét egyébként az a tény is, hogy az első írott forrás Johanna után 400 évvel jelent meg. 

A Johanna-legendát próbálták indokolni még a Vatikáni Múzeumban található egyik trónszékkel is. A szék közepén lyuk található és a nőpápa óta állítólag itt vizsgálták meg a bíborosok, hogy a megválasztott pápa valóban férfi, avagy sem. Ám ez szintén csupán a fantázia terméke, hiszen egy egyszerű árnyékszékről van szó.

Az egész nőpápa-történet tehát nem több puszta kitalációnál, amit idestova már több mint 150 éve tudhatunk. Érdekes, hogy a forráskritikát milyen szelektíven alkalmazzák néhányan, ha az egyházról van szó. A legendából nagy sikerű film készült 2009-ben, Die Päpstin címmel.

A drámai előzetesben külön megmosolyogtató a kijelentés: „Kitörölték őt a történelemből” (she was erased from history). Amint láthattuk annyira elhallgatta őt a gonosz Katolikus Egyház, hogy saját maga iktatta a Pápák könyvébe. Kiderült, tette mindezt tévesen, hiszen női pápa soha nem ült Szent Péter trónján.

Ahogy egy korábbi posztban már leírtam, az iszlám a XI. század végére a Pireneusoktól egészen Kis-Ázsiáig meghódította az ismert keresztény világ közel kétharmadát. A középkorban az arabokat, muszlimokat együttesen szaracénnak nevezték. A görög eredetű kifejezés először eredetileg a Sínai-félszigeten élő egyik arab törzsre vonatkozott, majd általánosabb jelentést nyerve elterjedt.  Felmerült bennem a kérdés, hogy a mindenkori pápák vajon milyen intézkedéseket tettek és hogyan próbáltak javítani a szorongatott kereszténység helyzetén, ill. hogyan védekeztek az arab támadások ellen. Noha kevés forrás áll rendelkezésünkre ebből a korból, a keresztes hadjáratot kikiáltó clermont-i zsinatig (1095) a következő eseménysor rekonstruálható:

II. Gergely (715-731) üdvözölte Odó aquitániai herceg győzelmét a szaracénok ellen (721) és ajándékot is küldött a hercegnek. Később az arab csapatok visszaszorításában támogatta Martell Károly frank majordomust is.

III. Szent Gergely (731-741) lelkesedéssel fogadta Martell Károly poitiers-i győzelmét 732-ben.

III. Szent Leó (795-816) pápa a szentföldi keresztényekkel intenzív kapcsolatot tartott fent és anyagi támogatásban részesítette őket.

IV. Szent Leó (847-855) elődje, II. Szergiusz uralkodása alatt a szaracénok feldúlták Ostiát és Rómát (Szent Péter sírját is megtámadták), ezért az örök város köré falakat építtetett. Szövetségbe kovácsolta Nápoly, Gaeta és Amalfi seregeit, így az egyesített hadak 849-ben vereséget mértek az arabokra.

VIII. János (872-882) Kopasz Károly, frank uralkodó segítségét kérte a szaracénok kiűzésére, azonban a király még a hadjárat elején 877-ben meghalt. Ezt követően személyesen vezényelte a hadakat a szaracénok ellen, valamint a Szent Pál Bazilika köré védőfalat emeltetett.

X. János (914-928) pápa 915 nyarán egységbe kovácsolta a különböző itáliai hercegségeket és döntő csapást mértek a mohamedánokra.

VII. Benedek (973-983) pápától a szorongatott kárthágói keresztények levélben kértek segítséget. Benedek egy Jakab nevű papot küldött hozzájuk, aki lelkipásztori szolgálatával segítette, vezette az üldözött nyájat.

IV. Szergiusz (1009-1012) pápai bullát bocsátott ki 1010-ben, miután az őrült Hakim kalifa leromboltatta a jeruzsálemi szent helyeket. Szergiusz a dokumentumban az iszlám kiűzését szorgalmazta a Szentföldről.

VIII. Benedek (1012-1024) igazi hadvezér-pápa volt; gyakran páncélban és fegyverzetben, lovag módjára nyargalta be a területeket; 1016-ban pedig részt vett az arabok elleni tengeri csatában, felszabadítván Szardíniát.

II. Miklós (1058-1061) szövetséget kötött a normannokkal és vezérüket, Guiscard Róbertet az arabok Szicíliából való kiűzésével bízta meg. A sziget utolsó muszlim erődje 1091-ben esett csak el.

II. Sándor (1061-1073) egyik fő célja a keresztények muzulmánok alóli felszabadítása volt. A Húdidák kezén lévő, aragóniai Barbastro visszavételére (1063-64) bátorította a keresztényeket. Vitatott, hogy bűnbocsánatot ígért volna a harcosoknak, valószínűleg csak a zarándokoknak szólt a levél erre vonatkozó részlete.

VII. Szent Gergely (1073-1085) azt tervezte, hogy 50 ezer önkéntessel felszabadítja a keleti testvéreket a muszlim iga alól és lehetségesnek tartotta a Szent Sír felszabadítását is. Ebből végül semmit nem lett.

Boldog III. Viktor (1086-1087) a beneventói zsinat (1087) következtében hajókat küldött Észak-Afrikába, hogy felszabadítsa a keresztény rabszolgákat. A küldetést rövid siker koronázta, amikor elfoglalták El Mahadi városát.

Összességében elmondható, hogy a pápák - erejükhöz mérten-, de mindig támogatták a szaracénok elleni hadjáratokat. Helyesen ismerték fel azt is, hogy a győzelem csak akkor lehetséges, ha az egymással marakadó hatalmak, hercegségek békét kötnek egymással és erejüket a betolakodók ellen fordítják.

Alább egy olasz cikk fordítását közlöm, érdmes elolvasni! Az eredeti írás itt található.

 Az amerikaiak 1945-ben két japán városra, Nagaszakira és Hiroshimára ledobták az atombombát. Utóbbi városban a robbanás epicentrumának másfél kilométeres körzetében minden a földdel vált egyenlővé és a lakosok halálra égtek. A plébánia épülete azonban, amely mintegy 800 méterre feküdt a robbanás helyszínétől, megmaradt, a benne tartózkodó négy jezsuita szerzetes pedig sértetlen maradt.

Az egyik szerzetes, Hubert Schiffer ekkor harminc éves volt. Ő ezt követően még 33 évet élt teljes egészségben, a plébánia lakói közül senkinek nem okozott maradandó károsodást a radioaktív sugárzás. Schiffer atya mindezt még az 1976-os philadelphiai (USA) Eucharisztikus Kongresszuson mesélte el, amikor az említett jezsuiták közül még mindenki életben volt.

Az atyát összesen több mint kétszáz tudós vizsgálta meg, mégsem tudtak magyarázatot adni arra, hogy halottak ezrei között, neki és társainak miként sikerült életben maradni. Schiffer atya hangsúlyozta, hogy tudósok és kutatók százai évekig keresték a választ arra is, hogy a plébánia hogyan maradhatott épségben, amikor a környező épületek mind összedőltek. A pap ekképpen magyarázta a történteket: „Abban a házban minden nap közösen imádkoztuk a rózsafüzért, ezért a Szűzanya oltalma alatt állt.”

Az iszlám és kereszténység konfrontációja kapcsán manapság sokszor emlegetjük a keresztes hadjáratokat.  Él egyfajta nosztalgia is egy ereje teljében lévő pápaság iránt, amikor a püspökök nem elhatárolódtak a kereszttől,  hanem fegyverbe szólítottak. Persze a felvilágosult-materialista történelemírás a tények elferdítésével jó kis egyház- és vallásellenes propagandát készített belőle. Az önvédelem joga azonban megilleti az egyéneket vagy közösségeket, társadalmakat. A XI-XIV. században sem volt ez másképp, amikor az iszlám az egész nyugati, keresztény civilizáció létét fenyegette.

Nézzük röviden, hogy a béke vallása  az iszlám, miként terjeszkedett a középkori Európában: 638-ban elfoglalták Jeruzsálemet és Antióchiát., 642-ben már Észak-Afrikában végeztek „missziós tevékenységet” és Alexandria is elesett. 711-ben átkeltek a Gibraltáron, 713-ra szinte a teljes Ibériai-félszigetet meghódítják. Ezek után a Poitiers-i (vagy más néven Tours-i) csatában 732-ben Martell Károlynak sikerült legyőzni az arabokat és visszakergette őket a Pireneusokon túlra. 827-ben azonban a szaracénok elfoglalták Szicíliát, ahonnan végérvényesen csak 1091-ben tudták kiűzni őket a normannok. 849: szaracénok megtámadják Rómát, de IV. Szent Leó pápa nem volt a Wilkommenskultur nagy híve; falakat építtetett, majd szövetségbe kovácsolta Nápoly, Gaeta és Amalfi seregeit, így az egyesített hadak Ostiánál vereséget mértek az arabokra)

A Bizánci Császárság 1071-ben Manzikertnél szenvedett döntő vereséget Alp Arszlan seregeitől, ezt követően Kis-Ázsia jelentős része a Nagyszeldzsuk Birodalomhoz került…  

A muszlim hódítás így voltaképpen nem csak keletről és nyugatról fenyegette Európát hanem – amint láthattuk Szicília és Róma esetében – délről is.  Ez a tény kevésbé ismert.  Arról se feledkezzünk meg, hogy a kereszténység évszázados teológiai és kulturális központjait képező öt patriarchátusból három (Jeruzsálem, Antióchia és Alexandria) muszlim kézre került, Rómát szintén támadás érte és közvetve Konstantinápoly is folyamatosan veszélyben volt. (Később el is foglalják a törökök 1453-ban, így marad meg egyedüliként keresztény uralom alatt Róma).

                                                                   Nagy Károly frank király

A frank uralkodónak, Nagy Károlynak (+ 814) sikerült egyezségre jutni a muszlimokkal a zarándokokat illetően. A IX. század közepétől ezért (frank protektorátus alatt) sok európai kerekedett fel, hogy meglátogassa a szent helyeket.  Az ezredfordulón azonban az eszelős Hakim kalifa került hatalomra, aki elrendelte a nem-muzulmán helyek lerombolását, valamint a keresztények és zsidók üldözését. Megkülönböztetésként a keresztényeknek egy nehéz rézkeresztet kellett hordaniuk. Az üldözések egészen 1020-ig tartottak, majd a kalifa halála után normalizálódott a helyzet.

Makacsul tartja magát az osztályharcos marxista nézet, mely szerint a keresztesek gazdagságért, pénzért indultak hadba.  Mi sem áll távolabb a valóságtól.  Az önkéntesek gyakran adósságot halmoztak fel vagy zálogba adták saját vagy családi vagyonukat, hogy eleget tudjanak tenni szent küldetésüknek. A hadba vonuló királyoknak, vezéreknek egész úton gondoskodniuk kellett csapataik ellátásáról. Jeruzsálem elfoglalása után folyamatos emberhiánnyal kellett a nyugatiaknak szembe nézniük; civil lakosság alig érkezett a Szentföldre, a későbbi hadjáratokra pedig igen nehezen sikerült összekaparni a seregeket.  (Ennek egyik oka volt, hogy az európai királyságok adott esetben épp egymás ellen vívott háborúikkal voltak elfoglalva). Az utánpótlás rendre akadozott és nem utolsó sorban a háború hatalmas összegeket emésztett fel.  Sok  esetben megfelelő ostromgépeknek is híján voltak. A tragikus kimenetelű negyedik keresztes hadjárat (1202-1204) is akkor kapott gellert, amikor a pénzhiánnyal küzdő hadak Jeruzsálembe való eljutása a velenceiek kegyeitől vált függővé. A keresztesek a szállítás költségét nem tudták kifizetni, Velence ezért alkut ajánlott: biztosítja számukra a hajókat feltéve, ha útközben kitérőt tesznek Zárába és visszafoglalják nekik a várost. Mesés gazdagság helyett, sokkal inkább anyagi veszteség, szenvedés vagy halál várt a keresztesekre.

                                              keresztesek Antióchia falai alatt (1097)

A szentföldi keresztes háborúk legfőbb célja tehát a zarándokok védelme, a jeruzsálemi szent helyek visszafoglalása és a muszlim térhódítás visszaszorítása volt. Az erőszakos hitterjesztés vagy a muzulmánok, ill. más vallásúak kiirtása nem szerepelt a hadjáratok céljai között; az expeditio sacra felszabadító háborút jelentett.

Azt hihetnénk, hogy az alábbi írás kevés aktualitást hordoz, de tévedünk. Amikor 2018-ban vezető politikusok, mint pl. Jean-Claude Juncker Marxot méltatja vagy épp a Német Püspöki Konferencia elnök-bíborosa emlékezik meg a "komoly társadalomtudós" érdemeiről, tekintsünk vissza a Tanácsköztársaságra. Nevezhetjük még proletárdiktatúrának vagy vörös terrornak is. Első bolsevizmusnak is szokták hívni, ami azért is tetszik nekem, mert egyben utal a'45 utáni dicstelen folytatásra, Rákosiékkal az élen... Következzen tehát két mártírsors. (Mivel sok az adat, a hivatkozásokat meghagytam.)

Jelenlegi ismereteink szerint a proletárdiktatúra ideje alatt a Veszprémi Egyházmegye két felszentelt papja szenvedett vértanúhalált. A két sajnálatos eset azonban körülményeit tekintve, meglehetősen különbözik.

Vida János 1861-ben született Kislődön, a veszprémi szemináriumba 1881-ben nyert felvételt és 1885-ben szentelték pappá.[1] Balatoncsicsón, majd Sümegen lett káplán 1890-től, Sármellékre 1903-ban került, ahol egészen haláláig már, mint plébános működött.

Rott püspököt 1919. április 2-án arról tájékoztatta a sármelléki jegyző, hogy a plébánost meggyilkolták, a részletekre ugyanakkor (hogyan és miként történt a tragikus eset) nem tért ki a levél.[2] A haláleset körülményeit a rezi esperes-plébánostól tudjuk, aki szintén jelentette az eseményt Rottnak, ugyanezen a napon:

Mélyen megszomorodott szívvel hozom Méltóságod tudomására, hogy nagyon tisztelendő Vida János helyettes-esperes, kerületi tanfelügyelő és sármelléki plébános, orgyilkos lőfegyvere által, halántékán keresztül találva március hó 30-án este 7-8 között rögtön elhalálozott.[3]

                        E nemes eszme végül is csak 100 millió ember életébe került

A levél írója, Havassy József plébános tájékoztatta továbbá a püspök urat, hogy az engesztelő szentmisét az elhunytért Sármelléken bemutatta az összes pappal, a temetés pedig Kislődön tartatik majd. Érdekesség, hogy felsőbb hatóság intézkedéséig a plébániát a meggyilkolt Vida János testvére, a szintén pap Vida József kormányozta. A gyilkost, Tápler Lőrincet csak hónapokkal később, augusztus 18-án sikerült elfogni a hatóságoknak. Tápler beismerte tettét, ám „állítása szerint a gyilkosságra Tamaskó bátyki tanító bujtotta fel.”[4] Noé Gyula, akit később ,mint plébánost véglegesítettek Sármelléken, utólag így tájékoztatta Rott püspököt augusztusban: „A hitközséget megalakítottam, azonban a jelentést nem tettem meg, hogy Méltóságodat e szervezkedésért a kommunista bitangok zaklatásaitól megóvjam.”[5]

Az egyházmegye másik vértanú papjának, Nagy Józsefnek a halála egyértelműen a proletárdiktatúra gaztettei közé sorolható. A gyilkosságról több beszámoló is született, ezért részleteiről többet tudunk, mint a korábban említett Vida János esetében. Az akkoriban 12 esztendős Zámbó János szemtanú visszaemlékezését az eset után néhány évtizeddel jegyezte fel Rácz István pápai járási tanácselnök, ill. a püspökség is kivizsgálta a történteket még 1942-ben [6] .

Augusztus 3-án vasárnap Nagy Jenő plébános vezetésével Lovászpatonán a proletárdiktatúra bukását ünnepelték a helyiek, amelynek következtében a nemzeti színű lobogót is kitűzték a templomra. Újházi Gyula kommunista cipész értesítette a pápai vörösöket az ellenforradalomról. A terroristák másnap érkeztek Lovászpatonára, ahol lövöldözni kezdtek az utcán; rálőttek a zászlóra, majd a paplakra rontottak, hogy letartóztassák a plébánost. Nagy Jenő felkészülve a kommunistákra, fegyverrel várta a rá vadászó csapatot és figyelmeztető lövéseket is leadott. A vörösök ennek ellenére berontottak az épületbe, ahol Mayer Lajos huszonnégy éves győri asztalossegéd és kommunista lelőtte Nagy Jenőt.[7]

Dicsőség a mártíroknak!

[1] PFEIFFER J: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630-1950). 1079.o.

[2] VÉL A/44 1830/1919

[3] VÉL A/44 1878/1919

[4] VÉL A/44 2795/1919

[5] VÉL A/44 3119/1919

[6]NAGY Sz.: Vörösterror a Tanácsköztársaság bukása után. A lovászpatonai plébános 1919. augusztus 4-i megölése (tanulmány)

[7]GERENCSÉR M.: Vörös könyv 1919., 489.o.