Az iszlám és kereszténység konfrontációja kapcsán manapság sokszor emlegetjük a keresztes hadjáratokat.  Él egyfajta nosztalgia is egy ereje teljében lévő pápaság iránt, amikor a püspökök nem elhatárolódtak a kereszttől,  hanem fegyverbe szólítottak. Persze a felvilágosult-materialista történelemírás a tények elferdítésével jó kis egyház- és vallásellenes propagandát készített belőle. Az önvédelem joga azonban megilleti az egyéneket vagy közösségeket, társadalmakat. A XI-XIV. században sem volt ez másképp, amikor az iszlám az egész nyugati, keresztény civilizáció létét fenyegette.

Nézzük röviden, hogy a béke vallása  az iszlám, miként terjeszkedett a középkori Európában: 638-ban elfoglalták Jeruzsálemet és Antióchiát., 642-ben már Észak-Afrikában végeztek „missziós tevékenységet” és Alexandria is elesett. 711-ben átkeltek a Gibraltáron, 713-ra szinte a teljes Ibériai-félszigetet meghódítják. Ezek után a Poitiers-i (vagy más néven Tours-i) csatában 732-ben Martell Károlynak sikerült legyőzni az arabokat és visszakergette őket a Pireneusokon túlra. 827-ben azonban a szaracénok elfoglalták Szicíliát, ahonnan végérvényesen csak 1091-ben tudták kiűzni őket a normannok. 849: szaracénok megtámadják Rómát, de IV. Szent Leó pápa nem volt a Wilkommenskultur nagy híve; falakat építtetett, majd szövetségbe kovácsolta Nápoly, Gaeta és Amalfi seregeit, így az egyesített hadak Ostiánál vereséget mértek az arabokra)

A Bizánci Császárság 1071-ben Manzikertnél szenvedett döntő vereséget Alp Arszlan seregeitől, ezt követően Kis-Ázsia jelentős része a Nagyszeldzsuk Birodalomhoz került…  

A muszlim hódítás így voltaképpen nem csak keletről és nyugatról fenyegette Európát hanem – amint láthattuk Szicília és Róma esetében – délről is.  Ez a tény kevésbé ismert.  Arról se feledkezzünk meg, hogy a kereszténység évszázados teológiai és kulturális központjait képező öt patriarchátusból három (Jeruzsálem, Antióchia és Alexandria) muszlim kézre került, Rómát szintén támadás érte és közvetve Konstantinápoly is folyamatosan veszélyben volt. (Később el is foglalják a törökök 1453-ban, így marad meg egyedüliként keresztény uralom alatt Róma).

                                                                   Nagy Károly frank király

A frank uralkodónak, Nagy Károlynak (+ 814) sikerült egyezségre jutni a muszlimokkal a zarándokokat illetően. A IX. század közepétől ezért (frank protektorátus alatt) sok európai kerekedett fel, hogy meglátogassa a szent helyeket.  Az ezredfordulón azonban az eszelős Hakim kalifa került hatalomra, aki elrendelte a nem-muzulmán helyek lerombolását, valamint a keresztények és zsidók üldözését. Megkülönböztetésként a keresztényeknek egy nehéz rézkeresztet kellett hordaniuk. Az üldözések egészen 1020-ig tartottak, majd a kalifa halála után normalizálódott a helyzet.

Makacsul tartja magát az osztályharcos marxista nézet, mely szerint a keresztesek gazdagságért, pénzért indultak hadba.  Mi sem áll távolabb a valóságtól.  Az önkéntesek gyakran adósságot halmoztak fel vagy zálogba adták saját vagy családi vagyonukat, hogy eleget tudjanak tenni szent küldetésüknek. A hadba vonuló királyoknak, vezéreknek egész úton gondoskodniuk kellett csapataik ellátásáról. Jeruzsálem elfoglalása után folyamatos emberhiánnyal kellett a nyugatiaknak szembe nézniük; civil lakosság alig érkezett a Szentföldre, a későbbi hadjáratokra pedig igen nehezen sikerült összekaparni a seregeket.  (Ennek egyik oka volt, hogy az európai királyságok adott esetben épp egymás ellen vívott háborúikkal voltak elfoglalva). Az utánpótlás rendre akadozott és nem utolsó sorban a háború hatalmas összegeket emésztett fel.  Sok  esetben megfelelő ostromgépeknek is híján voltak. A tragikus kimenetelű negyedik keresztes hadjárat (1202-1204) is akkor kapott gellert, amikor a pénzhiánnyal küzdő hadak Jeruzsálembe való eljutása a velenceiek kegyeitől vált függővé. A keresztesek a szállítás költségét nem tudták kifizetni, Velence ezért alkut ajánlott: biztosítja számukra a hajókat feltéve, ha útközben kitérőt tesznek Zárába és visszafoglalják nekik a várost. Mesés gazdagság helyett, sokkal inkább anyagi veszteség, szenvedés vagy halál várt a keresztesekre.

                                              keresztesek Antióchia falai alatt (1097)

A szentföldi keresztes háborúk legfőbb célja tehát a zarándokok védelme, a jeruzsálemi szent helyek visszafoglalása és a muszlim térhódítás visszaszorítása volt. Az erőszakos hitterjesztés vagy a muzulmánok, ill. más vallásúak kiirtása nem szerepelt a hadjáratok céljai között; az expeditio sacra felszabadító háborút jelentett.