A címben szereplő első keresztények alatt a II. század végéig vizsgált keresztény közösségeket kell értenünk. Sokakban ma is él egyfajta erőltetett és idealizált kép a korai kereszténységről, amelyet gyakran szembeállítanak az egyház modern kori működésével. Adalbert Hamman ferences szerzetes műve nyomán véleményem szerint az alábbi 5 tévhittel érdemes leszámolnunk:

1. Az első keresztények szegények voltak

 Ahhoz nem fér kétség, hogy az apostolok és a legelső tanítványok zöme inkább a szegényekből verbuválódott. Ez a tendencia azonban már az apostolok missziós útjai alatt módosult. A Péter és Pál alapította római közösség hagyományosan tehetősnek számított és épp ez tette lehetővé, hogy a nincstelenek, árvák, özvegyek mellett a távolabbi és szegényebb keresztény közösségeket is anyagilag támogassák. Az I. század végére pedig a kereszténység már megszűnt a “kisemberek vallásának” lenni; a rabszolgáktól a császári udvarig terjedt követőinek társadalmi beágyazottsága. Keresztények között ekkor már szép számmal megtalálhatók szegények, gazdagok, férfiak, nők, kereskedők, elöljárók, katonák vagy tisztviselők.

Vizsgálhatnánk persze itt azt a kérdést is, hogy ki számít szegénynek, de teljesen felesleges lenne. Krisztus nem csak a szegényekért halt meg, hanem mindenkiért! A mennyország kapui még a bankárok előtt is nyitva állnak. “Bankárok legyetek becsületesek!” – olvasható a IV. században keletkezett Apostoli Konstitúciókban.

2. A kereszténység először falvakban, vidéken terjedt el

 Épp ellenkezőleg. Az első jelentős keresztény közösségek a Római Birodalom nagy városaiban és kereskedelmi központjaiban jöttek létre a Földközi-tenger kikötőiben, valamint Jeruzsálemben, Rómában, Alexandriában vagy Antióchiában. Továbbá a páli levelekből is jól ismert Thesszaloniki, Efezus és Korinthosz sem nevezhetők jelentéktelen kistelepüléseknek. Krisztus világossága városról városra hódította meg Európát is; Galliában pl. Lyonban alapították meg a legkorábbi helyi egyházat, míg a mai Németország területén Trierben hozták létre az első püspökséget.

A kereszténység terjedésével párhuzamosan a római, pogány vallás a vidékeken tartotta magát leginkább. Maga a szó “paganus” első jelentése sem más, mint “vidéki”. Nem véletlen tehát, hogy a IV. századra már a “vidéki” vagyis pogány egyet jelentett az olyan személlyel, aki nem tagja az egyháznak. 

3. Az első keresztények nem éltek szigorú erkölcsi szabályok szerint

 Többször találkoztam azzal a feltevéssel, miszerint a korai kereszténység sokkal szabadabban és hitelesebben élt, mint a későbbi századok közösségei. Majd jött a sötét középkor a pápasággal és szigorú szabályaival és mindent elrontott. A korabeli források mindezt azonban cáfolják. A pogány Rómában komoly lelkiismereti problámát okozott a keresztényeknek a szórakozás mikéntje. Kocsmába járni nem volt ajánlatos, mert a mértéktelen ivászat mellett a szajhák közeledése is kísértést jelentett, csakúgy, mint a szerencsejátékokkal járó hazárdírozás. Tertullianus elítéli a testnevelést (bírkózást), annak meztelensége miatt, Alexandriai Kelemen ugyanakkor megengedőbb állásponton van. Alapvetően tiltott volt a cirkuszi játékokon való részvétel, ill. olyan, (a korban erkölcstelen) folgalkozások űzése, mint a színész, táncos vagy komédiás.

Az Eucharisztia megünneplésén kívül a keresztények naponta, reggel és este imádkoztak Kelet felé fordulva. Későbbi forrásokban (Didakhé) pedig már napi háromszori imáról olvashatunk. A szerdát és pénteket fakultatív böjti napként tartották számon. A bűnök megvallása része volt a liturgiának; a házasságtörést, gyilkosságot és hitehagyást a legsúlyosabb bűnök közé sorolták. Akadtak olyan rigorista papok, püspökök, akik e súlyos bűnök esetében a bűnbocsánat megtagadása mellett érveltek, ám hosszas teológiai viták után a rigorista álláspont végül alulmaradt.

A megtérés, a keresztség felvétele a szent titkokba történő beavatással volt egyenlő. Az elmúlt évtizedekben sokan érveltek amellett, hogy a liturgia legyen közérthető mindenki (így a nem keresztények) számára is, ám a korai kereszténységben itt is ennek ellenkezője figyelhető meg. A liturgia legfontosabb mozzanatában, a szent áldozat bemutatásában még a katekumenek, vagyis a megkeresztelendők (hittanulók) sem vehettek részt például.

4. Az első keresztény közösségek nem voltak hierarchikusak

 A megtértek helyi közösséget, gyülekezetet alkottak, aminek élén az elöljáró állt. Ezek az elöljárók kezdetben azok a keresztények voltak, akiknek a lakásán az összejöveteleket szervezték. Őket episzkoposznak (püspöknek) hívták, amely felügyelőt, elöljárót jelentett a világi közigazgatásban. A jó püspök, mint egy jó családapa gondoskodott a rábízottakról, akinek segítségére volt rendszerint egy fiatalabb hívő, egy diakónus. A II. században aztán az episzkoposz és diakónus feladatköre fokozatosan egybeolvadt a zsidó eredetű presbiter (vén, azaz tekintélyes ember) tisztségével. Előbbinél ez legtöbb esetben a püspök beválasztásával történt a presbitériumi testületbe, egyre inkább monarchikus formába öltve így a közösség vezetését. A korai egyház szervezeti struktúrája a püspök (episzkoposz), pap (presbiter) és diakónus személyében már Antióchiai Szent Ignác (+110) leveleiben is megjelenik, de ez a hármas tagolású hierarchia csak a II. század végére szilárdult meg igazán.

A források említenek női diakónusokat, diakonisszákat, ám a leírásokból az is kiderül, hogy szerepük eltért férfi “kollégáikétól”. Diakonisszák működése szinte kizárólag a Birodalom keleti felében fordult elő, ahol a nők körében végeztek különböző karitatív tevékenységeket, de sem keresztelniük, sem pedig prédikálniuk nem szabadott és az oltár körül sem szolgálhattak (vö. Didaszkália).

5. Az első keresztények nem fogtak fegyvert, nem harcoltak, nem katonáskodtak

 Ez a toposz napjainkban igen népszerű, a kereszténységet ma – tévesen- sokan azonosítják a pacifizmussal. Kevesen tudják, hogy a korai kereszténység nem pusztán semmi kivetni valót nem talált a katonáskodásban, hanem annak értékeit sokszor példaként állította hívei elé. A katonaság ugyanis az egyházhoz hasonlóan olyan szolgálatot jelentett, amelyben számos erény megtalálható. Ilyen követendő erény volt (és az a mai napig) az engedelmesség, az alázat, a bátorság vagy épp az otthon, haza, gyengék védelme. “Vegyük csak szemügyre azokat a katonákat, akik a mi parancsnokaink alatt állnak, hogy milyen rendben, milyen fegyelmezetten és milyen engedelmesen teljesítik azoknak rendelkezéseit” – mondja Római Szent Kelemen a korintusi híveknek. A római légiókban min. a II. századtól kezdve már szép számmal akadtak keresztények is.

Fontos megjegyezni, hogy az egyház vértanú katonaszentjei nem azért haltak mártírhalált mert a katonai szolgálatot megtagadták, hanem mert nem voltak hajlandók pogány áldozatot bemutatni vagy megtagadni hitüket. Az erkölcsi dilemmát tehát nem maga a fegyverfogás jelentette, hanem a hamis áldozatbemutatás (vagy hittagadásra kényszerítés), amely császár személyétől függően, hol fennállt, hol pedig nem. (Ugyanez volt a helyzet/dilemma egy keresztény hivatalnok esetében is.)

(kép: http://www.ancientpages.com)