Nemrég láttam egy érdekes beszélgetést a jezsuita Fessio atyával, aki az Egyesült Államokban működő Ignatius (katolikus) kiadó vezetője. Számos izgalmasnak ígérkező könyv címe elhangzott az interjúban, amik közül leginkább Sohrab Ahmari története keltette fel érdeklődésemet.

Sohrab Ahmari: From fire by water, Ignatius Press 2019

Ha annyit írnék csupán, hogy a könyv egy megtéréstörténet, talán unalmasnak tűnne, vagy valami nagyon szirupos, érzelgős-nyálas vívódásokkal teli tanúságtételre gondolnánk. Pedig nem az. Sohrab Ahmari az Iráni Iszlám Köztársaságban született egy középosztálybeli családban. Hívő siíta igazából sosem volt, amolyan tessék-lássék módon tett eleget az állam vallási előirásainak. A nyugati, főleg amerikai kultúra már gyerekkorában nagy hatással volt rá és tizenhárom éves korában édesanyjával az USA-ba emigrált, miután megkapta a zöld kártyát. Bár az ajatollahok fojtó rendszere után, Utah államban úgy érezte megtalálta a hőn áhított szabadságot, a középiskola befejezése után kiábrándult a nyugati értékekből. Filozófiai tanulmányai során egyre közelebb került baloldali és kommunista gondolkodókhoz. Kiválóan ismerte Nietzsche, Marx, Trockij, Camus vagy épp Sartre munkásságát és hamarosan ateista-marxistaként határozta meg önmagát. A baloldali aktivizmusban is szerepet vállalva később több szervezethez is csatlakozott; hol hátrányos helyzetűeket tanított, hol publikált. Az identitáspolitika jegyében hátrányoshelyzetű természetesen csak valamely kisebbséghez tartozó lehetett; afroamerikai, spanyolajkú, homoszexuális, transznemű stb. Egy szó, mint száz, ez az iráni srác klasszik ballibsi aktivista lett, Soros György álma, akit egy TASZ vagy Helsinki Bizottság tárt karokkal fogadott volna bármikor. Szerintem ma már vegán is lenne, ha 2016-ban élete nem vett volna gyökeres fordulatot.

 Nem kell gondolni olyanokra, hogy egyszer csak megjelent neki Jézus vagy álmában valamelyik szent, de még villám sem csapott belé. A kommunizmusból és a ballib hazugságokból való fokozatos kijózanodás mellett, apró, kicsi “véletlenek”, és felismerések vezették a Katolikus Egyházhoz. A könyv voltaképpen erről a folyamatról szól, amely épp azért ragadja magával az olvasót, mert valóságos; a történet főszereplője akár mi magunk is lehetnénk.

Mivel a szerző-főhős még mindig csak harmincöt éves, életének eddigi főbb állomásai egyben a közelmúlt történelmét is felidézik számunka. A könyvben szó esik az iráni rezsim mindennapjairól, 9/11-ről, iraki háborúról, Iszlám Államról, Jacques Hamel atya mártírhaláláról, civil szervezetekről, de még a migrációs válságról is. Nekem nagyon tetszett, hogy olyan megtérést ismerhetünk meg, ahol az intuíciók mellett egyszerűen a józan ész, az önkritikus, racionáis gondolkodás sodorja főszereplőnket Krisztushoz. A legizgalmasabb kérdésnek mégis azt találtam, hogy Sohrab miért pont a katolikus hit mellett döntött. Elgondolkodtató, hogy amire sokan azt mondják idejétmúlt, mennyire élő valóság a 21. században is.  Nem is gondolnánk, hogy a pápa egy könyve, a latin nyelv, vagy egy régi rítusú szentmise képes megszólítani egy teljesen pogány környezetből származó keresőt.

Mondanám, hogy csodákat és mindenféle szenzációt mellőző megtérés ez, de ha jobban belegondolok muszlim hátterű-marxistából gyakorló katolikussá válni, manapság lehet mégsicsak csoda, meg kegyelem…