Ebben a posztban arra törekszem, hogy a közéletben meglévő szélsőséges véleményeken felülemelkedve észérvekkel megindokoljam, miért is tartom Ferenc pápa egyházkormányzását rendkívül elhibázottnak. Rögtön az elején szeretném leszögezni: Jorge Mario Bergoglio legitim pápa, akivel szemben a kritika nem pusztán megengedett, hanem bizonyos körülmények között kötelesség. 

Ostpolitik 2.0 

Ferenc pápa elődeihez képest új keleti stratégiát választott. Ennek eredményeképpen láthattuk Havannában a két egyházi vezető, a római pápa és a moszkvai pátriárka találkozóját 2016. február 12-én. A másik emblematikus esemény pedig két évvel később a Kínával történő megállapodás aláírása volt. Ezekért a vitatott eredményekért ugyanakkor a helyi katolikusok súlyos árat fizettek.

Kirill pátriárka és a pápa kubai összejövetelének hátteréről alig lehetett olvasni, pedig érdemes lenne egy kicsit megvizsgálni a helyzetet. Az ortodoxián belül ugyanis igen jelentős egyház- és geopolitikai játszma zajlik épp: az ukránok egyházilag is függetlenednének a Moszkvai patriarkátustól.  Kijev kezdeményezését Bartolomeosz ökumenikus pátriárka, vagyis Konstantinápoly is támogatja. (Sőt, azóta el is ismerte az Ukrán Ortodox Egyház önállóságát.) Noha a több mint 4 milliós Ukrán Görögkatolikus Egyház saját érdekei mentén szintén Kijev mellett tette le a voksát, Ferenc pápa minden lehetséges fórumon Moszkva mellé állt. A havannai találkozó, amely a görögkatolikusok teljes negligálásával történt (ezt maga Szvjatoszlav Sevcsuk gr.kat. érsek erősítette meg), elég nagy vitát váltott ki Ukrajnában. Nem véletlen, hogy a moszkvai pátriárkával történő találkozók a korábbi pápák esetében mind meghiúsultak. Ennek okai pont most láthatóak tisztán, amikor Ferenc pápa sutba dobva minden katolikus érdeket, tető alá hozta a nagy találkozást. A gordiuszi csomót egy csapásra megoldotta azzal, hogy Kirillt kell mindig favorizálni. Mindezek után pedig szegény Sevcsuk érsek még megkapta, hogy ne avatkozzon bele az ortodoxok belügyeibe. A Moszkva kontra Kijev-Konstantinápoly-görögkatolikusok mérkőzésen Bergoglio számára tehát Moszkva lett a befutó. A múltban épp a Szovjetunió által kegyetlenül üldözött görögkatolikus egyház csak “kavics” volt a pápa piros cipőjében, most már nem az…

Az új Ostpolitik tragikus szimbóluma mégis inkább Kína lehetne. A pápa egyik legnagyobb tévedésének tartom, a kommunista Kínával történő kiegyezést (2018.09.22). A megállapodással gyakorlatilag egy csapásra legitim püspökké váltak a kollaboráns, „hazafias” püspökök, míg a Rómához hűséges, üldöztetést szenvedő társaikat szépen félreállították. Ráadásul az egyezményt követően Kínában nemhogy csökkent volna, de egyre erőszakosabb méreteket ölt az egyház- és keresztényüldözés. Hong Kong nyugalmazott érseke Joseph Zen bíboros mindvégig ellenezte a megállapodást. "A Vatikán egyezménye, amit a kínai egyház egyesítése nevében kötöttek, a valódi kínai egyház megsemmisülését jelenti" – sommázta Zen bíboros.

 Kaotikus Egyház

 Ferenc pápa 2016. március 19-én kelt apostoli levele az Amoris Laetitia (A szeretet öröme) alapjaiban forgatta fel az egyházat. Mivel az AL körül zajló viták elég közismertek, csak röviden összefoglalnám a tényállást. Ez a pápai megnyilatkozás, amely a két családszinódus után jelent meg, gyakorlatilag lehetővé tette az elváltak és polgárilag újraházasodottak szentáldozását. Ezt az egyház egy jelentős része (köztük bíborosok, püspökök, papok, hívek) összeegyeztethetetlennek tartja Krisztus tanításával és a Szenthagyománnyal. Mások viszont üdvözlendő újítást látnak benne, amely összhangban áll a katolikus hittel.  Súlyos szentségi kérdésről van szó, ezért négy bíboros kezdeményezte, hogy a pápa tisztázza a kialakult helyzetet. Így született meg az ún. Dubia, amely válasz nélkül maradt, ezt követte a Correctio filialis, vagyis az Egyházfiúi helyreigazítás eretnekségek terjesztése miatt. A pápa azonban csendben maradt és a fejetlenség csak nőtt az egyházon belül. Jelenleg ott tartunk, hogy a „haladóbb” püspökök az AL értelmében engedélyezik az újraházasodottak áldozását, míg a konzervatívnak nevezett társaik ezt nem engedik. Summa summarum a Katolikus Egyház szépen kettészakadt a probléma mentén. Véleményem szerint egy jó vezető (jelen esetben pápa) integrál, összegyűjt, nem pedig szétszór.

Az egyház még magához sem tért az AL okozta földindulás után, 2018 tavaszán robbant az újabb bomba, ezúttal Németországban. Történt, hogy a német püspökök február 20-i nagygyűlésén kétharmados többséggel elfogadták azt a pasztorális tervezetet, amely megnyitja az utat a protestáns házastársak szentáldozásához. A dokumentumot elutasító 13 püspök közül, a kölni érsek-bíboros, Rainer Maria Woelki vezetésével heten a Hittani Kongregációhoz fordultak. Ezután arról szóltak a hírek, hogy a kongregáció a pápával egyetértésben elvetette az interkommunió tervezetét. A Német Püspöki Konferencia viszont mindezt tagadta, szerintük nem ez történt. A helyzetet tisztázandó a német püspökök egy delegációját Rómába hívták. A hétfős küldöttségben az interkommuniót támogatók (élükön Reinhard Marx bíborossal) mellett jelen volt még a tiltakozók közül Woelki érsek és Voderholzer, regensburgi püspök. A beszélgetésen a pápa nem vett részt, csak Luis Ladaria prefektus. Ferenc pápa kérése mindössze annyi volt, hogy a németek alakítsanak ki egyhangú álláspontot a kérdésben. Róma gyakorlatilag visszautalta a kérdést helyi szintre, ezzel pedig a helyzet tisztázásának a tisztázása sem sikerült, ami legalább annyira vicces, mint amennyire tragikus. Az egyhangú álláspont létrehozását Marx bíborosék egy huszárvágással azonnal “megoldották”; a püspökök saját egyházmegyéikben egyoldalúan bevezették az interkommuniót. Jelenleg 27 egyházmegyéből 14-ben működik ez a gyakorlat. Ami Kölnben tehát tilos, az 70 km-rel északabbra, Essenben már megengedett. (Ha szabad megjegyeznem: katolikus, annyit tesz egyetemes.)

Egyébként dogmatikai és az egyház egészére kiterjedő kérdésekkel kapcsolatban nem is dönthetnének lokálisan, azaz egyik állam püspöki kara sem jogosult ilyen újítások bevezetésére. A Német Püspöki Konferencia viszont elég látványosan szokott tenni arra, hogy mit mond a Vatikán, magukat, mint nagy újítók rendszerint Róma fölé helyezik. Kíváncsi vagyok, mikor jön el az a pont, amikor végre kimondatik az a nyilvánvaló tény, hogy a német egyház nagy része szakadásban van…

 Ellentmondások pápája

 Ferenc pápa személyügyi döntései nem egy esetben komoly vitákat váltottak ki. Példaként említhetnénk Ettore Gotti Tedeschi, G. M. Müller, L. Burke, vagy M. Festing leváltását. Helyettük inkább olyanokkal vette magát körbe, mint (az enyhén szólva botrányos pályafutást maga mögött hagyó) Gottfired Daneels vagy (az újraházasodottak áldozását kiötlő teljesen heterodox nézeteket valló és a pápa megmondó emberének számító) Walter Kasper bíboros. Ehhez hozzátartozik, hogy a közhiedelemmel ellentétben meglehetősen diktatórikus módszerekkel irányítja az egyházat. Többször is előfordult, hogy aki kritizálta a pápát röpült a pozíciójából; így járt pl. Josef Seifert professzor vagy Thomas Weinandy atya is. A Pápai Életvédő Akadémia megszüntetése sem tekinthető szerencsés lépésnek. Igaz, hogy 2017 elején új néven, új tagokkal ismét felállt egy hasonló szervezet, ám sokak megdöbbenésére olyan abortuszpárti személyek kaptak helyet a testületben, mint Nigel Biggar filozófus vagy Avraham Steinberg rabbi. Mindez egy katolikus életvédő akadémián! Nem kisebb felháborodást okozott az olasz közéletben, amikor a pápa az ország elfeledett nagyjai között a harcos abortuszpárti Emma Boninot emlegette. Bonino a baloldali Radikális Párt emblematikus figurájaként gyakorlatilag minden olyan ügyet képviselt, amely ellentmond az egyház tanításának; legyen szó LMBTQ jogokról, laicizmusról, feminizmusról vagy abortuszról. Nota bene Bergoglio képzeletbeli Pantheonjában szerepel az a Giorgo Napolitano ex-államfő is, aki igazi kommunistaként támogatta az ’56-os magyar szabadságharc szovjetek általi eltiprását.

 A Szentatya létrehozta a forradalmian újnak számító nyolcak tanácsát is, amely öt kontinens nyolc bíborosát foglalta magában. A hondurasi Oscar Maradiga vezette tanács a kúria megreformálásában és a világegyház kormányzásában segítette volna a pápát. A média által csak C8-nak nevezett csoport hamar kilenc főre bővült az államtitkár Pietro Parolin csatlakozásával. Majd eltelt öt év és a reformokból semmi nem lett, ráadásul a C9 is darabjaira hullott. Elsőként a pápa legközelebbi barátja épp Maradiga bíboros esett ki, miután fény derült botrányos pénzügyeire. (Egész pontosan az történt, hogy a Hondurasi Egyetemtől éveken át havonta 35 ezer euró érkezett a számlájára.) Santiago nyugalmazott érsekét Francisco Javier Errázuriz Ossát szexuális bántalmazások eltussolásával vádolták meg, a C9 ausztrál tagjának, George Pell bíborosnak pedig gyermekmolesztálási botránya miatt kellett bíróság elé állnia. Túl sok reményre az sem ad okot, hogy a tanácsadó testületben a jól ismert Marx bíboros mellett, a „China deal” atyja, a már emlegetett Pietro Parolin is ott ül.

Bergogliot a szegények pápájaként ismerjük, aki gyakran dörgedelmes szavakkal bírálja a vadkapitalizmust és a világgazdaságot. Pontosan ezért hat furcsán, amikor ugyanez a pápa a legnagyobb cégek, leggazdagabb képviselőit fogadja a Vatikánban és ilyenkor rendszerint tevékenységüket is méltatja. Így látta vendégül többek között Christine Lagarde-ot a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), Tim Cookot az Apple-től, Eric Schmidtet és Jared Cohent a Google-tól, Kevin Systromöt az Instagramtól, Mark Zuckerberget a Facebooktól. Bill Gates vizitjét az afrikai püspökök tiltakozása miatt ugyanakkor kénytelenek voltak lefújni. (A Bill & Melinda Gates Foundation agresszív abortuszpárti tevékenysége verte ki a biztosítékot az afrikaiaknál.)

Bár a népszerűség nem feltétlenül erény, Ferenc pápát megválasztása után sok hívő-nemhívő szimpátiával fogadta. Még a Time magazin is megválasztotta az év emberének. Nem szeretném a Szentatya érdemeit kisebbíteni, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindez nem egyedülálló még egy pápa esetében sem. Hasonló lelkesedéssel fogadta a világ XXIII. Jánost 1958-ban. A paraszti családból származó, mindig derűs Giuseppe Roncalli többek között börtönbe látogatott, közvetített a Szovjetunió és az USA között és első pápaként, 1962-ben az Év embere lett. Az utazó pápa, II. János Pál pedig 1994-ben került a Time címlapjára. Karol Wojtyláról annyi anekdota maradt ránk, hogy felsorolni is nehéz lenne, ő sem állt hadilábon a népszerűséggel és a humorral.  Ferenc pápa nimbusza viszont (elsősorban a hívek körében) már jó ideje zuhanórepülésben van.

A szexuális visszaélésekkel kapcsolatban is nagy feladatok vártak Bergogliora; sokan remélték, hogy kemény kézzel fog rendet tenni a klérus berkein belül. Erre mi történt? A  McCarrick-ügy kapcsán magát a pápát érte az eltussolás vádja. Aztán ott van még Msgr. Battista Ricca esete is, aki még hondurasi nunciusként gyakorlatilag együtt élt szeretőjével. A botrány ellenére karrierje ívelt felfele, Ferenc pápa bizalmasa lett; 2013 óta dolgozott az államtitkárságon és a Vatikáni Banknál is. De milyen eredményt is várhatnánk, amikor a pápa szerint a szexuális bántalmazások fő oka a túl nagy hatalom és a klerikalizmus? A valódi okot, a homoszexualitást meg sem említették a februári kiskorúak védelméről rendezett vatikáni tanácskozáson…

 Migrációs válság

 Aki 2015-ig visszamenőleg elolvassa a Szentatya megnyilatkozásait, annak kétsége nem fér ahhoz, hogy a krízis kezdete óta a befogadás mellett kampányolt. Erről a témáról oldalakat lehetne írni, ezért nagyon röviden az olasz példával érzékeltetném, miért volt rossz döntés ez is. Az alábbi három történet kiválóan mutatja, hogy a társadalom különböző szintjein (egyéntől az államig), miért és hogyan nem működik a pápa által is szorgalmazott befogadás politikája.

1. Don Marconak elege lett: A padovai plébános megfogadta Ferenc pápa intelmét és befogadott egy marokkói illegális bevándorlót. Az “afrikai vendég” azonban rövid időn belül egyre erőszakosabbá és követelőzővé vált, pokollá téve a pap életét. Don Marco segítőkészségét hamar megneszelte a többi migráns is, aminek következtében később már tucatjával tolongtak a paplak környékén. A történet úgy ért véget, hogy Don Marco belefáradt az idegenek jövés-menésébe, ezért ő maga is menekültté vált; átköltözött a szomszédos plébánia paplakjába, Claudio atyához. (A teljes történet itt olvasható.)
2. Köddé vált migránsok: 2018 nyarán a tengeren hánykolódó Diciotti nevű hajó kálváriája tartotta lázban Olaszországot. A hajó fedélzetén mintegy 140 bevándorló várta, hogy végre kiköthessenek és az EU területére léphessenek. A bel-és külpolitikai huzavona után augusztus 25-26-án a Diciotti kiköthetett Cataniában, mivel Írország, Albánia és a CEI (Olasz Püpsöki Konferencia) hajlandó volt befogadni a hajón tartózkodókat. Az egyébként erősen Ferenc pápa befolyása alatt álló CEI száz menekült ellátásáról gondoskodott. Négy hónappal később a százból már csak összesen három, azaz három migráns maradt az egyház különböző szociális intézményeiben, az összes többinek nyoma veszett. A köddé vált migránsok történetéből, azonban semmit sem tanult a CEI; 2019 januárjában készséggel felajánlották újbóli “segítségüket” a Sea Watch 3 és a Sea Eye hajón lévő bevándorlók befogadására is.
3. Zárt ajtók, amelyek életeket mentenek: Ferenc pápa rendíthetetlenül szorgalmazta az olasz vezetésnél, hogy nyissák meg a kikötőket. Az érveket mindenki jól ismerheti: a falak, a zárt ajtók, zárt kikötők embertelenek, nem keresztényi magatartás stb. Gyakran lehetett olvasni olyan véleményeket is, hogy a tengerbe fulladt afrikaiak, közel-keletiek halála miatt is a bevándorlásellenes politikusok, kormányok a felelősek. A CEI és Ferenc pápa által is sokszor bírált olasz belügyminiszter, Matteo Salvini mégis úgy döntött, hogy bezárja a kikötőket a migráns hajók előtt. A civil szervezetek és egyéb NGO-k általt vizionált apokalipszis azonban csodák csodájára elmaradt. A hivatalos adatok szerint az előkerült holttestek száma 217-ről 23-ra csökkent nem egészen egy év leforgása alatt. Hogy a zárt ajtók életet mentenek, még az ENSZ adatai is megerősítik: a tengerben eltűntek számát 2017-ben még 3.139-re becsülték, míg 2018-ban már “csak” 2.277-re és idén eddig 207 személyt regisztráltak eltűntként. (Nem feledkezve meg arról, hogy egyetlen ember halála is óriási tragédia, a pozitív eredmény vitathatatlan.) Felvetődik a kérdés, hogy lehet embertelen, kegyetlen és keresztényietlen az, aki életeket ment?

 Olaszországban tehát nem történt más, mint a fennkölt szavak elhangzása után szembe jött a valóság. Bár a migrációs válság nem érint hittételeket, mint jelenleg Európát meghatározó társadalmi kihívás ugyanakkor a Katolikus Egyház álláspontja nagy jelentőséggel bír. Az egyház feje pedig úgy tűnik, nagyon rosszul mérte fel a helyzetet. Ezt a hívők többsége is érzékeli; a kelet-közép európai és az olasz katolikusok döntő hányada (a pápával ellentétben) nem támogatja a muszlim tömegek beözönlését a kontinensre.

 Összegzés

 A szentszéki politika tehát vereséget szenvedett Kínában és kapitulált Moszkvával szemben is, míg a migránsok befogadása melletti kampány “csupán” a valóságról és a következményekről feledkezett meg, hit kérdéseiben pedig a legfőbb tanítói hivatal nem mer, nem tud vagy nem akar egyértelmű iránymutatást nyújtani, amely növeli az egyházon belüli káoszt és széthúzást. A Római Kúria működése átláthatatlanabb és kiszámíthatatlanabb, mint valaha; reformok helyett felfordulást látunk. Hogy mindezt, hogyan lehet “rendrakásként” értelmezni, számomra talány. A fent leírtak alapján összességében én úgy gondolom, hogy ez idáig Bergoglio pápasága nem egy sikertörténet, hanem kudarcokkal teli önfeladás. (Ebben a pápa tanácsadói legalább annyira hibásak, mint a Szentatya.) Ferenc pápa ettől még lehet nagyon jó ember, de jó egyházvezető véleményem szerint semmiképpen sem.

 Számos egyéb problémára nem tértem ki (pl. gay lobbi, halálbüntetés, keresztény-muszlim párbeszéd), csak az általam vélt legfontosabb ügyekre, ill. problémakörökre mutattam rá röviden. Tapasztalatom szerint sok katolikus gondolkodik hasonlóan, a kulturált vitára vagy eszmecserére viszont főleg hazánkban nem sok lehetőség adódik. 

P.S. Az itt leírtak dacára mindenkit arra buzdítanék; aki teheti, utazzon el idén Csíksomlyóra. Fontos és felemelő történelmi esemény lesz, amikor a Szentatya felkeresi nemzeti zarándokhelyünket!