Az Ibériai-félsziget 713-as meghódítása után nem sokkal az arabok a hajdani Gallia területére szerettek volna tovább nyomulni. 721-ben Odó aquitániai hercegnek azonban Toulouse kapuinál még sikerült megállítani őket, ám a Rhône-vidéknél Carcassonne és Nîmes, míg Burgundiában Autun került Ibn Suhaym al-Kalbi kezére 725-ben. Utóbbi város védelmét egyébként Émilian nantes-i püspök vezette, aki hősi halált halt és később IX. Piusz szentté avatta. 

A Frank Birodalom területén ekkortájt az Aquitániai Hercegség bírt a legnagyobb jelentőséggel. Az uralkodók tényleges ellenőrzést nem gyakoroltak felette és Odó (vagy Eudes) herceg irányítása alatt, Bordeuax központtal, sokáig egymaga állta a sarat a muszlim betörések ellen. Az itt élő római-gall lakosság pedig kifejezetten lenézte a barbárnak tartott frankokat. A Birodalom majordomusa, Martell Károly állandó harcban állt észak-északkeleten, hol a frízek, szászok vagy épp a bajorok ellen. A frank királyok hiába szerették volna bekebelezni Aquitániát, ehhez nem rendelkeztek kellő erővel, ráadásul a tényleges hatalommal ekkor már a háznagyok bírtak. Beszédes, hogy az utolsó meroving uralkodót például a források nemes egyszerűséggel csak „III. Childerik, az idióta” néven emlegetik…

 Al-Andalusban (Ibéria v. Hispánia) sem volt egyszerűbb a helyzet. Az omajjád kormányzóknak – csakúgy, mint korábban a vizigótoknak – mindig meggyűlt a baja a baszkokkal, akik ezért kvázi függetlenséget élveztek a kalifátuson belül. Fontos tudni, hogy a kormányzóság katonai és politikai elitjét alkották csak az arabok, a megszállók többsége afrikai berber származású volt, akik mindaddig elég sok hátrányt szenvedtek, míg fel nem vették a muszlim vallást. Mindemellett hatalmi harc és rivalizálás folyt két arab törzs; a qais és kalb törzsek között is. Ezen apróbb konfliktusok azért nem gátolták meg a muszlimokat abban, hogy be-betörjenek frank területekre. A középkori váráról méltán híres Carcassonne-t már 720-ban ostrom alá vették, de legtöbbször rabló-fosztogató céllal támadtak északi irányban. Ráadásul 730-ban egy igen tehetséges hadvezér, Abd-al Rahman al-Ghafiqi került a kormányzói székbe.                                   Az Omajjád-kalifátus kiterjedése Kr.u. 750-ig

 Martell Károly nevét (pöröly, kalapács), nem túl meglepő módon haditetteinek köszönheti.  „Ahogyan a kalapács töri és zúzza a vasat, a jeget és minden egyéb fémet, ő úgy aprítja és zúzza szét ellenségeit” – olvasható a Saint-Denis Krónikában. Károly szinte mindvégig háborúzott a Birodalommal határos különböző germán törzsekkel és győzelmei során katonai és politikai ereje egyre csak növekedett. Mind létszámában, mind pedig felszerelésében egy igen szervezett, ütőképes haderőt hozott létre másfél évtized alatt. A szabad emberek képzett harcosnak számítottak ekkortájt és törvény kötelezett mindenkit a katonai szolgálatra, ám azt megfelelő pénzösszeggel ki lehetett váltani. Az így befolyt összeget viszont a hadsereg ellátására és felszerelésére költötték. A földbirtokos nemeseknek ezen felül saját csapataikat is rendelkezésre kellett bocsátaniuk, sőt az apátságoknak is biztosítani kellett megfelelő számú harcost. Bár a főpapok nem voltak hadkötelesek, gyakran saját maguk irányították hadtestjeiket. 

Al-Ghafiqi seregeivel 732 tavaszán (valószínűleg május végén) indult el a Pireneusokon át Aquitánia felé és a hercegség fővárosáig komolyabb ellenállásba nem ütközött. A muszlimok az útjukba eső falvakat, templomokat kifosztották. Saint-Savin-de-Levadan, valamint Saint-Sever-de-Rustan apátságait felgyújtották és elpusztították.  Értesülvén az arab támadásról, Odó herceg Bordeauxba vonult vissza. A döntő ütközetre a város kapuin kívül került sor. A Mozarab Krónika szerint „az aquitániaiak vesztesége oly nagy volt, hogy csak Isten tudná megmondani, hányan haltak meg”. A vereség ellenére Odónak ugyanakkor sikerült elmenekülnie; északra, Reimsbe igyekezett, hogy ősi riválisától, Martell Károlytól segítséget kérjen. Károllyal való találkozásra végül Párizs mellett került sor, az arabok eközben három hónapig fosztogatták Aquitániát, majd megindultak északnak.
                                                                al-Ghafiqi C.Steuben festményén (1837)

Al-Ghafiqi, még több és értékesebb zsákmány reményében, Poitiers felé vette az irányt. Ennek apropóját a város falain kívül épült Szent Hilarius apátság adta. Poitiers azonban jól védett erődnek számított, így Ghafiqi meg sem próbálta elfoglalni, hanem az apátság kifosztása és felégetése után, Tours felé vette az irányt. A Vienne folyó átlépésével az arabok viszont már frank-meroving területre, Neustrasiára tévedtek, ahol nem messze tőlük az egyesített keresztény hadak már ütközetre készen álltak. Tours ekkor Frankföld vallási-kulturális központjának számított; Szent Márton ereklyéihez a Birodalom egész területéről érkeztek a zarándokok. Ugyanakkor nem csak szimbolikus jelentőséggel bírt, hiszen a város esetleges eleste, megnyitotta volna az arabok útját Neustrasia felé.  

Valójában nem egy csata zajlott le és a helyszín sem Poitiers volt. A felek többször szembeszálltak egymással és a döntő ütközet történt 732. október 25-én. Keresztény források október 10-11-i dátumról írnak, az arab beszámolók viszont október 25-re teszik a vereség napját és Ghafiqi halálát. A seregek egészen pontosan a Poitiers és Tours közötti erdős területen (Poitiers-től 24 km-re északra), egy hajdani római állomáshely mellett csaptak össze, amely ma a Vieux-Poitiers nevet viseli. 

Az egykori római település romjai Vieux-Poitiers-nél. Martell Károly csapatai a római színházat használták táborként az ütközet előtt.

A keresztény csapatok összlétszáma kb. 15-20 ezer fő lehetett, Ghafiqi ehhez képest pár ezer harcossal többel rendelkezett. Október 18-án a muzulmánok visszahúzódtak a Vienne folyóhoz és kivártak csakúgy, mint a keresztények. A kisebb csatározások ellenére, egy hét napig tartó patthelyzet alakult ki. A frankok védekező hadrendet vettek fel; falanxba tömörülve várták az ellenség támadását, amely végül 25-én reggel meg is indult. Martell Károlyék kihasználták, hogy „hazai pályán” vannak és feltételezhetően Odó herceg vezetésével egy csapat lovas eközben megtámadta az arabok táborát, jelentős veszteségeket okozva nekik. Ghafiqi ezután csapataival visszahátrált a megtámadott táborukhoz, míg a frankok előre nyomultak. A tábort végül nem sikerült elfoglaniuk a keresztényeknek, azonban Ibéria kormányzója, al-Ghafiqi elesett (nyíl vagy lándzsa végzett vele). Heves harcok után este tehát visszaverték a frankokat, viszont vezetőjük halála és a súlyos veszteségek miatt az arabok feladták a további küzdelmet és éjszaka, titokban megkezdték visszavonulásukat délre. A keresztények csak másnap reggel szembesültek azzal, hogy az arab sátrak üresek és az éj leple alatt, már elhagyták a csatateret.   

Az arabok rendezetten és szervezetten visszavonultak az Ibériai-félszigetre, Odó és csapatai már nem érték utol őket. Martell Károly a Birodalom keleti felébe ment.                                                               Martell Károly sírja a St. Denis katedrálisban

 A keresztény erők összességében nem mértek megsemmisítő vereséget a muszlimokra, inkább „csak” - vezérük megölése után - megfutamították őket. Az araboknak nem volt célja Európa elfoglalása és al-Ghafiqi serege sem rendelkezett ehhez kellő erővel, ezért túlzás lenne azt állítani, hogy Martell Károly az egész keresztény Európát mentette meg. Mindez azonban nem kisebbíti a frankok érdemeit, hiszen tény, hogy a győzelmükkel véget vetettek a muszlim terjeszkedésnek.