Nincs annál szomorúbb, mint amikor mi keresztények hitetlenként gondolkodunk a világról és úgy viselkedünk, mintha Isten nem létezne. Legtöbbször ezt nem tudatosan tesszük; a vallástalan kor és társadalom, amiben felnőttünk és szocializálódtunk, óhatatlanul rányomja bélyegét gondolkodásunkra. 

 Fontos megértenünk, hogyan változott meg világszemléletünk, felfogásunk az idők során. Ez a folyamat Thomas Howard professzor szerint a következőképp foglalható össze:

 A Nyugat történelmében voltak korok, melyeket sötétnek hívtak. A tudás hanyatlott, a fejlődés megtorpant, az ember pedig a hit igája alatt sínylődött, ezért sötétnek nevezték el. Olyan dolgokban hittek, mint Utolsó Ítélet és tüzes kínszenvedés. Az emberek úgy vélték, hogy van lelkük és amit tesznek az életben, annak végül is valamilyen kihatása van a valóság megtapasztalásához. Csodákban, előjelekben, ereklyék erejében hittek. És hitték, hogy Isten a mennyben, Belzebub pedig a pokolban van, és vallották, hogy Szűz Mária a Szentlélek által fogant és hogy a föld és ég angyalok, démonok harcainak színtere és hogy a betegség mennyei csapás. Szóval az élet piszkosul nehéz volt és senki nem mondta meg, hogy pontosan mi van a dolgok mögött. Ez tehát sötét kor volt.

Majd fény támadt. Világosság, amely új korszakba vezette az emberiséget. Angyalok és démonok, szűzi fogantatás és isteni csapás a múlt és az emberi elme homályába veszett. Helyükbe szénbányászat, E=mc², napalm, városiasodás és tömegközlekedés lépett. Az ember megszabadult a Végítélettől való félelmétől, hiszen mégiscsak jobb érzés a Semmivel szembesülni, mint a Legfőbb Bíróval, Istennel. Mivel lélek sincs, ezért menny és pokol sincs, Isten sincs, csodák és csapások sincsenek. Egy szó, mint száz, az élet könnyebbé, elviselhetőbbé, élhetőbbé vált mióta kiderült, hogy a dolgok mögött valójában semmi sincs. Ez tehát a felvilágosult kor.

 A régi mítosz szerint minden mindent jelentett, míg az új mítoszban semmi nem jelent semmit.

 A sötét elmének a Nap jelentett valamit. A napfelkelte a kezdetet jelezte, a napfény azt a világosságot, amely alatt dolgozni lehetett és amely élettel töltötte meg a természetet, növekedést adott a terményeknek. A naplementével elérkezett a munka vége, a sötétség, a Hold, a csillagok, a pihenést, a nyugalmat, elcsendesedést, a nap végét hozták el. Majd az elmúlás után ismét feltámadt az élet a következő nap első fénysugaraival. Az életnek ez a rendszeres ritmusa a mindennapok Igazságára utalt. Az embereknek ekkor a korona is sokat jelentett. A korona a királyságot jelentette, amellyel együtt járt a hatalom, a tekintély a hierarchia. Mindezek a földi dolgok pedig emlékeztettek a mennyei Igazságra, ahol a maga tökéletes formájában van jelen a hierarchia, a korona és maga az Igaz Király. Azt gondolták, hogy mindennek a tökéletes ideája a mennyben található. A régi ember mindennek jelentőséget tulajdonított és ami nagyon fontos; képekben gondolkodott. A királyság, mint oroszlán, az erő, mint bika, a káosz, mint vihar, a gyengédség, mint pillangó, a szorgalom, mint méh, a dicsőség, mint rózsa jelent meg elméjében. Akkor miért ne testesülhetett volna meg Isten hús-vér ember formájában? Miért ne támadhatott volna fel a halálból, amikor a természetben is minden nap tapasztalható, ahogy a sötétségből világosság lesz és a halálból élet fakad?

 Úgy gondolták, hogy a világ nem különálló dolgok véletlenszerű összeverődése, hanem minden összefügg és egyik jelenség utal a másikra. A zsákmánya felett köröző héja épp olyan, mint az ádáz herceg, aki a szomszéd grófság területére ácsingózik. Bár a régi mítosz nem halt ki teljesen gondolkodásunkból, az alapjait mégis lerombolta az új. Az új mítosz megtanította nekünk, hogy a dolgok személytelenek és absztraktak. Nem jelentésük van, hanem létezésük, tehát csak vannak. Az új mítoszt tudományos módszernek nevezték el és a 18. századtól vált uralkodóvá Felvilágosodás címszó alatt. A régi mítosz szerinti cselekvés ugyanakkor itt-ott nagyon is fellelhető viselkedésünkben. Táncolunk, alkalomhoz illő ruhát veszünk fel, verseket írunk, az elnök jelenlétében felállunk stb.  Mivel a tudományos módszer nem tudta maradéktalanul kiirtani belőlünk, hogy jelentést és értelmet adjunk bizonyos dolgoknak, e túlélt gondolati csökevényeket is megmagyarázza. Persze, hogy jelentést tulajdonítunk ennek-annak, persze, hogy társítunk képeket, persze, hogy néha úgy teszünk, mintha minden mindennel összefüggene. A kutatások azt bizonyítják, hogy kivetítünk dolgokat, mert így az élet elviselhetőbb. Ezek a projekciók nagyon hasznosak és tényleg olybá tűnhetnek, mintha választ adnának bizonyos jelenségekre, de nem árt tudni, hogy mindezek csak a képzelet szüleményei. Egészen addig hasznos, míg nem gondolja valaki, hogy igaz.   

 A két mítosz az emberi képzelet működését ellentétesen értelmezi. Az új szerint az elképzelés folyamata egy utazás az anyagi világból az elme birodalmába, míg a régi szerint ez az út épp fordítva, a jelen valóságához vezet.

Merjünk visszatérni a valósághoz, fedezzük fel újra régi mítoszunk igazságát, amely nem múlik el az idővel és amit a tudomány soha meg nem cáfolt! Tudatosítsuk magunkban, hogy a világ nem véletlenek találkozásából áll össze, hanem Isten gondviselésével tartja fent és kormányozza. A dolgok jelentést hordoznak, a világnak és saját életünknek pedig értelme van.