Nincs annál szomorúbb, mint amikor mi keresztények hitetlenként gondolkodunk a világról és úgy viselkedünk, mintha Isten nem létezne. Legtöbbször ezt nem tudatosan tesszük; a vallástalan kor és társadalom, amiben felnőttünk és szocializálódtunk, óhatatlanul rányomja bélyegét gondolkodásunkra. 

 Fontos megértenünk, hogyan változott meg világszemléletünk, felfogásunk az idők során. Ez a folyamat Thomas Howard professzor szerint a következőképp foglalható össze:

 A Nyugat történelmében voltak korok, melyeket sötétnek hívtak. A tudás hanyatlott, a fejlődés megtorpant, az ember pedig a hit igája alatt sínylődött, ezért sötétnek nevezték el. Olyan dolgokban hittek, mint Utolsó Ítélet és tüzes kínszenvedés. Az emberek úgy vélték, hogy van lelkük és amit tesznek az életben, annak végül is valamilyen kihatása van a valóság megtapasztalásához. Csodákban, előjelekben, ereklyék erejében hittek. És hitték, hogy Isten a mennyben, Belzebub pedig a pokolban van, és vallották, hogy Szűz Mária a Szentlélek által fogant és hogy a föld és ég angyalok, démonok harcainak színtere és hogy a betegség mennyei csapás. Szóval az élet piszkosul nehéz volt és senki nem mondta meg, hogy pontosan mi van a dolgok mögött. Ez tehát sötét kor volt.

Majd fény támadt. Világosság, amely új korszakba vezette az emberiséget. Angyalok és démonok, szűzi fogantatás és isteni csapás a múlt és az emberi elme homályába veszett. Helyükbe szénbányászat, E=mc², napalm, városiasodás és tömegközlekedés lépett. Az ember megszabadult a Végítélettől való félelmétől, hiszen mégiscsak jobb érzés a Semmivel szembesülni, mint a Legfőbb Bíróval, Istennel. Mivel lélek sincs, ezért menny és pokol sincs, Isten sincs, csodák és csapások sincsenek. Egy szó, mint száz, az élet könnyebbé, elviselhetőbbé, élhetőbbé vált mióta kiderült, hogy a dolgok mögött valójában semmi sincs. Ez tehát a felvilágosult kor.

 A régi mítosz szerint minden mindent jelentett, míg az új mítoszban semmi nem jelent semmit.

 A sötét elmének a Nap jelentett valamit. A napfelkelte a kezdetet jelezte, a napfény azt a világosságot, amely alatt dolgozni lehetett és amely élettel töltötte meg a természetet, növekedést adott a terményeknek. A naplementével elérkezett a munka vége, a sötétség, a Hold, a csillagok, a pihenést, a nyugalmat, elcsendesedést, a nap végét hozták el. Majd az elmúlás után ismét feltámadt az élet a következő nap első fénysugaraival. Az életnek ez a rendszeres ritmusa a mindennapok Igazságára utalt. Az embereknek ekkor a korona is sokat jelentett. A korona a királyságot jelentette, amellyel együtt járt a hatalom, a tekintély a hierarchia. Mindezek a földi dolgok pedig emlékeztettek a mennyei Igazságra, ahol a maga tökéletes formájában van jelen a hierarchia, a korona és maga az Igaz Király. Azt gondolták, hogy mindennek a tökéletes ideája a mennyben található. A régi ember mindennek jelentőséget tulajdonított és ami nagyon fontos; képekben gondolkodott. A királyság, mint oroszlán, az erő, mint bika, a káosz, mint vihar, a gyengédség, mint pillangó, a szorgalom, mint méh, a dicsőség, mint rózsa jelent meg elméjében. Akkor miért ne testesülhetett volna meg Isten hús-vér ember formájában? Miért ne támadhatott volna fel a halálból, amikor a természetben is minden nap tapasztalható, ahogy a sötétségből világosság lesz és a halálból élet fakad?

 Úgy gondolták, hogy a világ nem különálló dolgok véletlenszerű összeverődése, hanem minden összefügg és egyik jelenség utal a másikra. A zsákmánya felett köröző héja épp olyan, mint az ádáz herceg, aki a szomszéd grófság területére ácsingózik. Bár a régi mítosz nem halt ki teljesen gondolkodásunkból, az alapjait mégis lerombolta az új. Az új mítosz megtanította nekünk, hogy a dolgok személytelenek és absztraktak. Nem jelentésük van, hanem létezésük, tehát csak vannak. Az új mítoszt tudományos módszernek nevezték el és a 18. századtól vált uralkodóvá Felvilágosodás címszó alatt. A régi mítosz szerinti cselekvés ugyanakkor itt-ott nagyon is fellelhető viselkedésünkben. Táncolunk, alkalomhoz illő ruhát veszünk fel, verseket írunk, az elnök jelenlétében felállunk stb.  Mivel a tudományos módszer nem tudta maradéktalanul kiirtani belőlünk, hogy jelentést és értelmet adjunk bizonyos dolgoknak, e túlélt gondolati csökevényeket is megmagyarázza. Persze, hogy jelentést tulajdonítunk ennek-annak, persze, hogy társítunk képeket, persze, hogy néha úgy teszünk, mintha minden mindennel összefüggene. A kutatások azt bizonyítják, hogy kivetítünk dolgokat, mert így az élet elviselhetőbb. Ezek a projekciók nagyon hasznosak és tényleg olybá tűnhetnek, mintha választ adnának bizonyos jelenségekre, de nem árt tudni, hogy mindezek csak a képzelet szüleményei. Egészen addig hasznos, míg nem gondolja valaki, hogy igaz.   

 A két mítosz az emberi képzelet működését ellentétesen értelmezi. Az új szerint az elképzelés folyamata egy utazás az anyagi világból az elme birodalmába, míg a régi szerint ez az út épp fordítva, a jelen valóságához vezet.

Merjünk visszatérni a valósághoz, fedezzük fel újra régi mítoszunk igazságát, amely nem múlik el az idővel és amit a tudomány soha meg nem cáfolt! Tudatosítsuk magunkban, hogy a világ nem véletlenek találkozásából áll össze, hanem Isten gondviselésével tartja fent és kormányozza. A dolgok jelentést hordoznak, a világnak és saját életünknek pedig értelme van.

Nemrég láttam egy érdekes beszélgetést a jezsuita Fessio atyával, aki az Egyesült Államokban működő Ignatius (katolikus) kiadó vezetője. Számos izgalmasnak ígérkező könyv címe elhangzott az interjúban, amik közül leginkább Sohrab Ahmari története keltette fel érdeklődésemet.

Sohrab Ahmari: From fire by water, Ignatius Press 2019

Ha annyit írnék csupán, hogy a könyv egy megtéréstörténet, talán unalmasnak tűnne, vagy valami nagyon szirupos, érzelgős-nyálas vívódásokkal teli tanúságtételre gondolnánk. Pedig nem az. Sohrab Ahmari az Iráni Iszlám Köztársaságban született egy középosztálybeli családban. Hívő siíta igazából sosem volt, amolyan tessék-lássék módon tett eleget az állam vallási előirásainak. A nyugati, főleg amerikai kultúra már gyerekkorában nagy hatással volt rá és tizenhárom éves korában édesanyjával az USA-ba emigrált, miután megkapta a zöld kártyát. Bár az ajatollahok fojtó rendszere után, Utah államban úgy érezte megtalálta a hőn áhított szabadságot, a középiskola befejezése után kiábrándult a nyugati értékekből. Filozófiai tanulmányai során egyre közelebb került baloldali és kommunista gondolkodókhoz. Kiválóan ismerte Nietzsche, Marx, Trockij, Camus vagy épp Sartre munkásságát és hamarosan ateista-marxistaként határozta meg önmagát. A baloldali aktivizmusban is szerepet vállalva később több szervezethez is csatlakozott; hol hátrányos helyzetűeket tanított, hol publikált. Az identitáspolitika jegyében hátrányoshelyzetű természetesen csak valamely kisebbséghez tartozó lehetett; afroamerikai, spanyolajkú, homoszexuális, transznemű stb. Egy szó, mint száz, ez az iráni srác klasszik ballibsi aktivista lett, Soros György álma, akit egy TASZ vagy Helsinki Bizottság tárt karokkal fogadott volna bármikor. Szerintem ma már vegán is lenne, ha 2016-ban élete nem vett volna gyökeres fordulatot.

 Nem kell gondolni olyanokra, hogy egyszer csak megjelent neki Jézus vagy álmában valamelyik szent, de még villám sem csapott belé. A kommunizmusból és a ballib hazugságokból való fokozatos kijózanodás mellett, apró, kicsi “véletlenek”, és felismerések vezették a Katolikus Egyházhoz. A könyv voltaképpen erről a folyamatról szól, amely épp azért ragadja magával az olvasót, mert valóságos; a történet főszereplője akár mi magunk is lehetnénk.

Mivel a szerző-főhős még mindig csak harmincöt éves, életének eddigi főbb állomásai egyben a közelmúlt történelmét is felidézik számunka. A könyvben szó esik az iráni rezsim mindennapjairól, 9/11-ről, iraki háborúról, Iszlám Államról, Jacques Hamel atya mártírhaláláról, civil szervezetekről, de még a migrációs válságról is. Nekem nagyon tetszett, hogy olyan megtérést ismerhetünk meg, ahol az intuíciók mellett egyszerűen a józan ész, az önkritikus, racionáis gondolkodás sodorja főszereplőnket Krisztushoz. A legizgalmasabb kérdésnek mégis azt találtam, hogy Sohrab miért pont a katolikus hit mellett döntött. Elgondolkodtató, hogy amire sokan azt mondják idejétmúlt, mennyire élő valóság a 21. században is.  Nem is gondolnánk, hogy a pápa egy könyve, a latin nyelv, vagy egy régi rítusú szentmise képes megszólítani egy teljesen pogány környezetből származó keresőt.

Mondanám, hogy csodákat és mindenféle szenzációt mellőző megtérés ez, de ha jobban belegondolok muszlim hátterű-marxistából gyakorló katolikussá válni, manapság lehet mégsicsak csoda, meg kegyelem…

A nem hívők a kereszténység és úgy általában az egyházak ellen gyakran azzal érvelnek, hogy "hány millió embert öltek meg Jézus nevében". Szerintük a vallás fanatizmust szül, ami a múltban is rengeteg háborúhoz és emberirtáshoz vezetett. Vajon tényleg igaz lenne ez? Olyan szélsőséges véleménnyel is találkoztam már, amely egyenesen betiltaná a keresztet, mint valami önkényuralmi jelképet. De hány millió embert ölhetett meg az egyház?

Természetesen egyetlen ember halála is tragédia és pótolhatatlan veszteség, ám kénytelenek vagyunk matekozni kicsit ebben a témában. A történelem már csak ilyen. A wikipedián található egy összesítés valamennyi háború áldozatairól, ami jó tájékozódási pontot ad. (Nyilván a lista nem teljes és sok becslés pontatlan, mégis tökéletesen alkalmas a következtetések levonására szerintem. Mivel nagyok a szórások, a számtani közepet vettem alapul). Jöjjenek a számok!

Következzék az emberiség történelmének öt legvéresebb háborúja:

1. II. világháború – kb. 68 millió halott
2. Tajping-felkelés (Kína)– kb. 44 millió
3. Három Királyság háborúja (Kína) – kb. 38 millió
4. Mongol hódítás – kb. 35 millió
5. Ming-Qing háború (Kína) – 25 millió

 Még ha erős fenntartásokkal kezeljük is az adatokat – főleg a kínai áldozatokat illetően – azért kijelenthető, hogy vallásháborúkat nem találunk ezen a top 5-ös listán. Természetesen más számítások is léteznek és hosszan lehetne vitatkozni a becslések hitelességéről, de pár hasonló rangsort (pl. itt, meg itt) végigböngészve mindössze a harmincéves háborúval (1618-1648) lehet találkozni, ami a vallást illeti. A maga kb. 9-10 millió halottjával kétségtelenül megrázta egész Európát akkoriban és volt szerepe a katolikus-protestáns ellentétnek is, mégsem beszélhetünk pusztán vallásháborúról. Sokan elfelejtik, hogy ebben a háborúban többek között a katolikus Franciaország a katolikus Habsburg Monarchiával viselt hadat, sőt a konfliktus későbbi szakaszában a protestáns Dánia-Norvégia a katolikus Habsburg-pártiakkal a protestáns svédek ellen hadakozott.

 A keresztes háborúknak a legvadabb számítások szerint is maximum 3 millió áldozata lehetett, mindez ráadásul kétszáz év leforgása alatt és a saját elesetteket is beleszámítva. Az inkvizíció következtében kb. 10 ezer embert végeztek ki több, mint 400 év alatt, erről nagyságrendileg egészen pontos adattal rendelkezünk. 

 A spanyol Reconquista sem volt fáklyás menet a maga 7 millióra becsült halottjával. De ez is egy széles, 700 éves időszakot ölel fel, arról nem is beszélve, hogy saját földjüket szabadították fel kínkeservesen a mór megszállás alól. Ha már a spanyolokat említettük az Új világ meghódításáról mindenképp szót kell ejtenünk. A Spanyol Királyság valami iszonyat népirtást rendezett Latin-Amerikában; 80 év alatt kb. 32 millió őslakost gyilkolhattak meg. A keresztesek mellett, talán ezt szokták leginkább felróni a keresztényeknek, mint a vallási fanatizmus ékes bizonyítékát. Kevésbé ismert tény, hogy az egyház – bár támogatta a missziós expedíciókat és felfedezéseket – az erőszakot mindvégig elítélte. A Katolikus Egyház és a Spanyol Királyság között komoly konfliktust okozott a hódítók viselkedése az Új Világban. A gaztetteket (rossz) keresztények követték el, ám elsősorban nem a kereszt, hanem a spanyol korona nevében. Az őslakosok jogaiért a legtöbbet ekkor egy domonkos szerzetes, Bartolomé de las Casas fáradozott. Mindezzel együtt a hódítók igen rossz PR-t csináltak a kereszténységnek…

 A fenti érveket sutba dobva tételezzük fel, hogy a kereszténység kiirtott 32 millió embert Latin-Amerikában (ami így nem igaz persze), további 3 milliót a keresztes háborúk alatt (ami megint nem igaz, hiszen egy jelentős része ennek a keresztesek maguk voltak és felső becslésről van szó), 10 milliót a harmincéves háború alatt, 7 milliót pedig a Reconquista alatt öltek meg.  Adjuk még ehhez a hugenotta és az albigensek elleni háborúk áldozatainak a számát (2-3 millió ill. 500 ezer halottal) és vegyünk hozzá még egyéb háborúk címén egy irreálisan magas számot, mondjuk 4 millió fővel. A teljesen vitatható és felülbecsült végeredmény szerint, a “kereszténység” szűk kétezer éve alatt kiirtott 59,5 millió embert. Ezzel szemben a “felvilágosult és fejlett” 20. században, amely a vallás béklyóit már régen levetette, hat év leforgása alatt (a II. világháborúban) 68 millió embert pusztított el. Csak a második világháborúban! Az első világháborút, a maga 18-20 millió halottjával még meg sem említettük! A kommunizmus röpke száz év alatt 100 millió halottat “produkált”. Egyszerűen képtelenség úgy matekozni, hogy más végeredményre jussunk:

 A világ kezdete óta a szekuláris kormányok háborúi irtották ki a legtöbb embert.

Hitler és Sztálin, két mélyen hívő, vallásos államférfi  két ateista diktátor, emberek millióinak mészárosai

Azt is kiemelném, hogy itt nem a kereszténység pontozásos győzelméről van szó, miszerint a 68 több az 59-nél. Józan ésszel belátható, hogy az egyház kétezer éves bűnei össze sem hasonlíthatók az emberiség történelmének háborúival,de még csak a 20. század öldökléseivel sem.

A kereszténységgel kapcsolatos tévképzeteket kitűnően példázza, ha párhuzamba állítunk bizonyos történelmi eseményeket és elgondolkodunk ezek mai megítélésén a köztudatban. A Holodomor (1932-33) következtében Sztálin két év alatt több ember halálát okozta, mint a keresztes háborúk kétszáz év alatt. A kínai polgárháborúban (1927-1949) húsz év alatt haltak meg annyian, mint a harmincéves háborúban. A Boko Haram Nigériában eddig ötször több emberrel végzett, mint az inkvizíció 450 év leforgása alatt. Az ENSZ adatai szerint a jelenleg is zajló ukrán-orosz konfliktusban eddig mintegy 10 ezren vesztették életüket, ami kb. az inkvizíció áldozatainak számával egyenlő.

 Amikor emberek millióinak haláláról beszélünk, fontosnak tartom megemlíteni a magzati életet is. A tavalyi év (2019) során több, mint 42 millió abortuszt végeztek világszerte. Ez pontosan 42 millió meg nem született ember, “hála” a szekuláris kormányoknak. Legyen az ember akár vallásos vagy ateista, hívő vagy agnosztikus, esetleg "maga módján hívő" vagy teljesen közömbös, tévedés azt állítani, hogy a kereszténység (egyház, vallás stb.) több embert ölt meg, mint bárki más. 

A címben szereplő első keresztények alatt a II. század végéig vizsgált keresztény közösségeket kell értenünk. Sokakban ma is él egyfajta erőltetett és idealizált kép a korai kereszténységről, amelyet gyakran szembeállítanak az egyház modern kori működésével. Adalbert Hamman ferences szerzetes műve nyomán véleményem szerint az alábbi 5 tévhittel érdemes leszámolnunk:

1. Az első keresztények szegények voltak

 Ahhoz nem fér kétség, hogy az apostolok és a legelső tanítványok zöme inkább a szegényekből verbuválódott. Ez a tendencia azonban már az apostolok missziós útjai alatt módosult. A Péter és Pál alapította római közösség hagyományosan tehetősnek számított és épp ez tette lehetővé, hogy a nincstelenek, árvák, özvegyek mellett a távolabbi és szegényebb keresztény közösségeket is anyagilag támogassák. Az I. század végére pedig a kereszténység már megszűnt a “kisemberek vallásának” lenni; a rabszolgáktól a császári udvarig terjedt követőinek társadalmi beágyazottsága. Keresztények között ekkor már szép számmal megtalálhatók szegények, gazdagok, férfiak, nők, kereskedők, elöljárók, katonák vagy tisztviselők.

Vizsgálhatnánk persze itt azt a kérdést is, hogy ki számít szegénynek, de teljesen felesleges lenne. Krisztus nem csak a szegényekért halt meg, hanem mindenkiért! A mennyország kapui még a bankárok előtt is nyitva állnak. “Bankárok legyetek becsületesek!” – olvasható a IV. században keletkezett Apostoli Konstitúciókban.

2. A kereszténység először falvakban, vidéken terjedt el

 Épp ellenkezőleg. Az első jelentős keresztény közösségek a Római Birodalom nagy városaiban és kereskedelmi központjaiban jöttek létre a Földközi-tenger kikötőiben, valamint Jeruzsálemben, Rómában, Alexandriában vagy Antióchiában. Továbbá a páli levelekből is jól ismert Thesszaloniki, Efezus és Korinthosz sem nevezhetők jelentéktelen kistelepüléseknek. Krisztus világossága városról városra hódította meg Európát is; Galliában pl. Lyonban alapították meg a legkorábbi helyi egyházat, míg a mai Németország területén Trierben hozták létre az első püspökséget.

A kereszténység terjedésével párhuzamosan a római, pogány vallás a vidékeken tartotta magát leginkább. Maga a szó “paganus” első jelentése sem más, mint “vidéki”. Nem véletlen tehát, hogy a IV. századra már a “vidéki” vagyis pogány egyet jelentett az olyan személlyel, aki nem tagja az egyháznak. 

3. Az első keresztények nem éltek szigorú erkölcsi szabályok szerint

 Többször találkoztam azzal a feltevéssel, miszerint a korai kereszténység sokkal szabadabban és hitelesebben élt, mint a későbbi századok közösségei. Majd jött a sötét középkor a pápasággal és szigorú szabályaival és mindent elrontott. A korabeli források mindezt azonban cáfolják. A pogány Rómában komoly lelkiismereti problámát okozott a keresztényeknek a szórakozás mikéntje. Kocsmába járni nem volt ajánlatos, mert a mértéktelen ivászat mellett a szajhák közeledése is kísértést jelentett, csakúgy, mint a szerencsejátékokkal járó hazárdírozás. Tertullianus elítéli a testnevelést (bírkózást), annak meztelensége miatt, Alexandriai Kelemen ugyanakkor megengedőbb állásponton van. Alapvetően tiltott volt a cirkuszi játékokon való részvétel, ill. olyan, (a korban erkölcstelen) folgalkozások űzése, mint a színész, táncos vagy komédiás.

Az Eucharisztia megünneplésén kívül a keresztények naponta, reggel és este imádkoztak Kelet felé fordulva. Későbbi forrásokban (Didakhé) pedig már napi háromszori imáról olvashatunk. A szerdát és pénteket fakultatív böjti napként tartották számon. A bűnök megvallása része volt a liturgiának; a házasságtörést, gyilkosságot és hitehagyást a legsúlyosabb bűnök közé sorolták. Akadtak olyan rigorista papok, püspökök, akik e súlyos bűnök esetében a bűnbocsánat megtagadása mellett érveltek, ám hosszas teológiai viták után a rigorista álláspont végül alulmaradt.

A megtérés, a keresztség felvétele a szent titkokba történő beavatással volt egyenlő. Az elmúlt évtizedekben sokan érveltek amellett, hogy a liturgia legyen közérthető mindenki (így a nem keresztények) számára is, ám a korai kereszténységben itt is ennek ellenkezője figyelhető meg. A liturgia legfontosabb mozzanatában, a szent áldozat bemutatásában még a katekumenek, vagyis a megkeresztelendők (hittanulók) sem vehettek részt például.

4. Az első keresztény közösségek nem voltak hierarchikusak

 A megtértek helyi közösséget, gyülekezetet alkottak, aminek élén az elöljáró állt. Ezek az elöljárók kezdetben azok a keresztények voltak, akiknek a lakásán az összejöveteleket szervezték. Őket episzkoposznak (püspöknek) hívták, amely felügyelőt, elöljárót jelentett a világi közigazgatásban. A jó püspök, mint egy jó családapa gondoskodott a rábízottakról, akinek segítségére volt rendszerint egy fiatalabb hívő, egy diakónus. A II. században aztán az episzkoposz és diakónus feladatköre fokozatosan egybeolvadt a zsidó eredetű presbiter (vén, azaz tekintélyes ember) tisztségével. Előbbinél ez legtöbb esetben a püspök beválasztásával történt a presbitériumi testületbe, egyre inkább monarchikus formába öltve így a közösség vezetését. A korai egyház szervezeti struktúrája a püspök (episzkoposz), pap (presbiter) és diakónus személyében már Antióchiai Szent Ignác (+110) leveleiben is megjelenik, de ez a hármas tagolású hierarchia csak a II. század végére szilárdult meg igazán.

A források említenek női diakónusokat, diakonisszákat, ám a leírásokból az is kiderül, hogy szerepük eltért férfi “kollégáikétól”. Diakonisszák működése szinte kizárólag a Birodalom keleti felében fordult elő, ahol a nők körében végeztek különböző karitatív tevékenységeket, de sem keresztelniük, sem pedig prédikálniuk nem szabadott és az oltár körül sem szolgálhattak (vö. Didaszkália).

5. Az első keresztények nem fogtak fegyvert, nem harcoltak, nem katonáskodtak

 Ez a toposz napjainkban igen népszerű, a kereszténységet ma – tévesen- sokan azonosítják a pacifizmussal. Kevesen tudják, hogy a korai kereszténység nem pusztán semmi kivetni valót nem talált a katonáskodásban, hanem annak értékeit sokszor példaként állította hívei elé. A katonaság ugyanis az egyházhoz hasonlóan olyan szolgálatot jelentett, amelyben számos erény megtalálható. Ilyen követendő erény volt (és az a mai napig) az engedelmesség, az alázat, a bátorság vagy épp az otthon, haza, gyengék védelme. “Vegyük csak szemügyre azokat a katonákat, akik a mi parancsnokaink alatt állnak, hogy milyen rendben, milyen fegyelmezetten és milyen engedelmesen teljesítik azoknak rendelkezéseit” – mondja Római Szent Kelemen a korintusi híveknek. A római légiókban min. a II. századtól kezdve már szép számmal akadtak keresztények is.

Fontos megjegyezni, hogy az egyház vértanú katonaszentjei nem azért haltak mártírhalált mert a katonai szolgálatot megtagadták, hanem mert nem voltak hajlandók pogány áldozatot bemutatni vagy megtagadni hitüket. Az erkölcsi dilemmát tehát nem maga a fegyverfogás jelentette, hanem a hamis áldozatbemutatás (vagy hittagadásra kényszerítés), amely császár személyétől függően, hol fennállt, hol pedig nem. (Ugyanez volt a helyzet/dilemma egy keresztény hivatalnok esetében is.)

(kép: http://www.ancientpages.com)

Giacomo Biffi (1928-2015) néhai bolognai bíboros-érsek prédikációival, karizmatikus személyiségével és közvetlen stílusával Olaszország-szerte nagy népszerűségnek örvendett a hívők körében. Az érsek nagy tisztelője és kutatója volt Vlagyimir Szolovjovnak (1853-1900), a 19. századi orosz filozófia, irodalom és teológia kiemelkedő alakjának. Biffi többször tartott előadást Szolovjov Az Antikrisztus története c. művéről, amelyek a világhálón is megtalálhatók. Hogy miért aktuális 2019-ben egy 100 éve halott orosz gondolkodó és egy jó 25 évvel ezelőtti bíborosi előadás? Nos, azért mert szerintük

 az Antikrisztus pacifista, filantróp, ökumenista, ökologista, sőt vegetáriánus is.

 A továbbiakban a bíboros e témában megtartott 1991-es előadásának összefoglalása következik.

Mi lesz vajon az idők végén? Szolovjov egy barátjának írt levelében 1896-ban három fő eseményt nevez meg ezzel kapcsolatban. Ezek a Szentírásból is jól ismert végső események a következők:

1. az evangéliumot az egész világon megismerik, terjesztik, hirdetni fogják (vö. Mt 24,14)
2. az Emberfia amikor eljön kevés hitet talál a Földön, mert az Antikrisztust fogják követni az emberek, az igaz hitet üldözni fogják (vö. Lk 18,8, 2Tessz 2,3, 2Tim 4,3)
3. a Gonosz végső vereséget szenved, győzedelmeskedik Krisztus és kicsiny földi serege (vö. Mt 24,4-14)

Bár az igaz hívők hiába tudják, hogy Krisztus győzedelmeskedni fog, - figyelmeztet Szolovjov -, mégsem vonulhatnak passzivitásba. Egyrészt, mert akkor az egész kereszténység történelme megkérdőjeleződne, másrészt pedig Krisztusnak eljövetelekor szüksége van a még megmaradt hitvallókra.

Vlagyimir Szergejevics Szolovjov 

A következő század végére (az orosz írónál ez a XX. századot jelentette!) a nagy háborúkat követően Európa egyesülni fog. Az Európai Egyesült Államok azonban nem tudja megoldani az emberek problémáit, kudarcot fog vallani. A változások következtében végérvényesen elbukik ezt követően a materializmus. Ez mégsem a hit megerősödését fogja eredményezni, hanem egyfajta ürességet hoz létre a világban. A materializmus bukásából tehát nem fog automatikusan újjászületni a hit, hanem épp ellenkezőleg; vákuumban találja majd magát az emberiség. Ebből az ürességből fog támadni az Antikrisztus. De milyen lesz ez az Antikrisztus?

 Az Antikrisztus jó ember, egy meggyőződéses spiritualista, hisz Istenben, hisz a jóban. Önmagát viszont nem szereti, aszkéta és tudós is egyben, aki filantróp, jótékonykodik. és kiváló teológus, exegéta, a Tübingeni Egyetem díszdoktora. Világhírű műve a következő címet viselte: A békéhez és az egyetemes jóléthez vezető egyenes út. Ebben a munkájában a nemes hagyományok tisztelete és az antik szimbólumok magyarázata bátor szociális és politikai értelmezést is nyer. Krisztusról viszont nem szól a könyv. Számára ugyanis három dolog elfogadhatatlan Jézustól:

1. moralizmusa: a jó és a rossz, az igaz és hamis léte – az Igazsággal megosztja az embereket
2. egyedüli Üdvözítő volta: ő nem lehet az egyedüli, maximum egy a sok közül
3. élő valósága: Krisztus nem lehet élő, nem támadhatott fel, meghalt

 Néhány szóban így jellemezhetnénk az Antrikrisztust magát: pacifista, ökologista és ökumenista.

Pacifista, azaz látszólag békeszerető. Amikor uralkodni fog ezt mondja majd: “Föld népei! Én megígértem és elhoztam nektek a békét. Ő kardot hozott a Földre, én békét. Ő az Igazságot hozta el, ami megosztó, ami csak ellentéteket szít az emberek között.” Ökologista; ezt a szót nem használja Szolovjov, mert akkor nem létezett. Leírása azonban világos. Az Antikrisztus nagy humanista lévén, nem csak az emberek, de az állatok nagy barátja is. Húst sem fogyasztott, meggyőződéses vegetáriánus volt. Mint ökumenista édes szavakkal folytat párbeszédet. A konszenzust keresi, az egyetértést a jóban minden felekezettel, vallással. A kereszténység kormányzását katolikusokra bízza a pápával az élen, az ortodoxokra egy a keleti hagyományok és liturgia őrzését ápoló intézetet, a protestánsokra pedig a Biblia tanulmányozását, egy Bibliakutató Intézet formájában. Így egyesíti a kereszténységet.. Keresztények tömegei fogják ebben a formában követni az Antikrisztust, belemennek a játékába és létrehozzák az új kereszténységet.

Csupán egy kisebbség áll ellen ezen törekvésnek. Katolikusok egy kis csoportja, egy jövőbeni pápa II. Péter vezetésével megmarad az igaz hitben, míg az ortodoxoknál János sztárec és maroknyi követői állnak ellen, egy kevés protestáns pedig Pauli professzor köré szerveződve alkotja a szent maradékot.. Ezek az ellenálló csoportok elismerve Péter primátusát végül egyesülnek az Igazságban és egy, igaz Egyházat fognak alkotni. Az idők vége felé közeledve a sötétségben megjelenik a Napbaöltözött Asszony is, 12 csillaggal, koronával a fején. Így jellemzi tehát Szolovjov az Antikrisztust és eljövetelének körülményeit, amellyel megszületik a már említett új kereszténység.

Ez az új kereszténység már Szolovjov kortársánál, Tolsztojnál is megjelenik. A régi és új közötti különbség egyetlen forrása Krisztus feltámadása (annak tagadása vagy hirdetése) lesz. Tolsztoj: Evangélium c. művében az egész kereszténység lényegét a hegyi beszédből kiindulva, a következő öt pontban írja le:

1. nem csak ölni tilos, de dühösnek lenni, haragudni sem szabad embertársadra
2. nem szabad engedni az érzékeknek, még a saját feleségedet sem kívánhatod (lásd. Kreutzer-szonáta)
3. nem szabad esküdözni
4. nem szabad ellenállni a gonosznak, hanem végletekig kell alkalmazni az erőszakmentességet elvét.
5. szeresd, segítsd és szolgáld ellenségedet

Mindennek az eléréséhez ugyanakkor nincs szükség Krisztus valóságos jelenlétére, az élő Isten Fiára. Tolsztojnál Krisztus felesleges, elhagyható. Szolovjov szerint a tolsztoji evangélium fogja meghatározni a jövőt, amellyel végbe megy a gyökeres változás a kereszténységen belül. A tolsztojánizmus fogja kiüresíteni a valódi evangélium üzenetét és elveszi annak lényegét. Mindez egy új humanista etika létrehozásával fog történni, amelyet keresztény értékként mutatnak majd be.

Ezért láthatjuk, hogy mai fiatalok lelkesednek a pacifizmusért, az erőszakmentességért és az antimilitarizmusért. Ezt jóhiszeműen teszik és – folytatja Biffi,- azt hiszik, hogy jót cselekednek, hogy ők követik Krisztus tanítását hitelesebben, amely összhangban van az evangéliumokkal. Valójában pedig egy művelt és jó szándékú író idealizmusát követik, aki abban a tudatban élt, hogy felfedezte a valódi evangéliumot és a kereszténység valódi lényegét, amit a világ nem értett meg.

Jönnek napok (sőt már el is érkeztek – tehetnénk hozzá), amikor a kereszténység a megváltást nem a bátor, nehéz, de racionális hitben fogja keresni, hanem a világ piacán megtalálható könnyen megvalósítható értékekben. Tehát a kereszténység egyszerű humanitárius cselekedetekre redukálódik az élet bizonyos területein, ú.m. a szolidaritás, a filantrópia és a kultúra területén. Az evangéliumot a népek és vallások közötti párbeszéddel, a haladásra és a jólétre való törekvéssel, valamint a környezetvédelemmel azonosítják majd.

A bíboros szerint ezek mind jó és hasznos célok természetesen, de következmények, nem pedig a kereszténység lényege! Az élő Isten egyházát, az igazság oszlopát és szilárd alapját (1Tim 3,15) lecserélik egy jótékonysági, társadalomformáló szervezetre, “Ez az a halálos csapda, amely a Krisztus vére által megváltottak családjára leselkedik!”

Giacomo Biffi bíboros 1991-es előadásán

A Tolsztoj-féle kereszténység a szalonokban, a különböző társadalmi és politikai körökben, a televíziós műsorokban sokkal elfogathatóbb. Ebben az új kereszténységben Jézus teljesen feleslegessé válik. De mi nem mondhatunk le Jézus Krisztus kereszténységéről, amelynek lényege a kereszt botránya és az Úr valóságos feltámadása. Jézus Krisztus, az Élő Isten Megfeszített Fia, az egyedüli Megváltó nem fordítható le pusztán jó szándékú tervek és világi elképzelések összességére. Jézus Krisztus szegletkő, amelyre vagy építkezünk, vagy pedig elbukunk (vö. Mt 21,42-44).

A kereszténység persze magában foglal értékeket, ám az értékek között fontos különbséget tenni. Léteznek abszolút értékek, vagy ahogy a filozófusok mondják transzcendentális értékek. Ilyen például a jó, az igaz és a szép. Aki ezeket az értékeket érzékeli, tiszteli és szereti, az mindig Krisztust érzékeli, Krisztust tiszteli és Krisztust szereti, még akkor is ha nem tud róla. Még az ateista is, mert minden dolog létében Krisztus a Jó, Krisztus az Igazság, és Krisztus a Szép.

Másfelől léteznek relatív értékek. Ilyen például a szolidaritás, a béke szeretete, a természet tisztelete, a párbeszéd készsége stb. Ezek az értékek egy nem keresztényt elvezethetnek Krisztushoz. A hangsúly azon van, hogy ez egy lehetőség; elvezethetnek az Ő misztériumához, feltételezve, hogy megfelelően kezeljük őket. Ha azonban abszolutizáljuk az (egyébként relatív) értékeket, akkor épp azok válnak a Krisztushoz vezető út legfőbb akadályává. A relatív értékek ilyen formában történő félreértése bálványimádásban végződik. A relatív értékek helyes megélésére példa Assisi Szent Ferenc. Ennek oka pedig az, hogy ő nem szakad el Jézustól. Úgy, ahogy az egész ferences lelkiség, teológia is Krisztus-központú.

Amennyiben a keresztény hívő merő jó szándékból, a párbeszéd utáni vágytól és a világ felé nyitástól vezérelve, a másodlagos értékeket magasztalja fel, akkor tulajdonképpen szétkeni a megváltás művét és szép lassan a hitehagyásba süllyed, míg végül az Antikrisztus oldalán találja magát.

Szolovjov beszámol arról is, hogy néhány távoli oroszországi megyében egy új, meglehetősen furcsa és érdekes vallás kezdett terjedni. Ennek a vallásnak a kultusza egy végletekig leegyszerűsített gyakorlatban merül ki. A beavatott saját parasztházának (oroszul “izba”) egy sötét zugába vonul, ahol a falon tátongó nyílásba,egy fúrt lukba hangosan belekiabálja: “Én házam, én izbám, ments meg engem!” Az orosz filozófus szerint viszont még ennek az aberrált gyakorlatnak is tulajdonítható némi érdem. Ez az érdem, a szavak és fogalmak helyes használata, mivel a parasztházat parasztháznak nevezi, a tátongó űrt, a lyukat pedig tátongó űrnek, tehát annak, ami valójában. A mi világunkban viszont, – folytatja még mindig Szolovjov, - ez sokkal rosszabb, korunk emberének izbája az Isten földi országa lett, míg a tátongó űrt vagy sötét lyukat új evangéliumnak kezdték nevezni. Mert a kereszténység Krisztus nélkül és a feltámadás örömhíre nélkül ugyanazt jelenti, mint a tátongó űr, a sötét lyuk a parasztházban.

Biffi bíboros záró gondolatában kijelenti, hogy jelen korunkat (1991!) leginkább a világ felé történő nyitás kultúrája jellemzi. Egyes teológusok ma a teológia csúcsát szintén abban látják, hogyha az nyit, kinyílik, kitárulkozik. Vagyis tátongó űr lesz, nemde? Ebben a nyitott kultúrában élünk, a lét semmijében, ahol a szabadság tartalom nélküli. Ez korunk legnagyobb tragédiája! De még nagyobb tragédia lenne, ha ehhez a semmihez, ehhez a sötét ürességhez a párbeszéd jegyében, valami csalóka keresztény erkölcsiséget társítanánk. Mert Krisztuson kívül csak az ember üressége és reménytelensége létezik, ellenben Őbenne az ember megtalálja saját teljességét és egyetlen reményét.

-------

p.s: Miközben ezt az összefoglalót készítettem még sejtelmem sem volt, hogy az éppen zajló ún. amzóniai szinódus munkadokumentuma a következő címet viseli: Amazónia: új utak az Egyház és egy átfogó ökológia számára. További "véletlen" lehet, hogy ugyanezt a szinódust a Hittani Kongregáció volt prefektusa, Gerhard Müller bíboros azzal vádolta, hogy kizárták onnan Krisztust. 

(kép: lafedequotidiana.it)

Legutóbb Barsi Balázs atya mondta ki a nyilvánvalót, amit mindenki láthat, aki csak egy kicsit is követi a Katolikus Egyház zivataros napjait: a német egyházszakadás már végbement, megtörtént. A Német Püspöki Kar addig tolta a liberális reformkurzust, amíg egyszer csak megszűntek katolikusnak lenni. (Mi jöhet még? Felkészül Hollandia, Belgium?)

Germániában már áldoznak az újraházasodottak csakúgy, mint a protestáns házastársak, de a templomok örömmel fogadják a homoszexuális párokat is. Nem kell már sokat várni a nemlétező germán híveknek a női papság bevezetésére és a cölibátus eltörlésére sem, csak türelem! Germániában Germánia az úr, itt Róma nem parancsolhat, majd ők eldöntik, hogyan  szerveznek szinódust. Los von Rom! Mert ők a fejlett, nyitott egyház, ami halad a korral, a modernitás egyedüli apostolai. Ferenc pápa? Ő sem értheti meg őket, nem eléggé liberális, lassú reformer. Hiszen miért is lenne szükség Rómára? Ha hívő nincs is, de pénz van dögivel.

Marx bíborosék reformgépezete munkában

Afrika nyilván le van maradva mindenben, Ázsia missziós terület, Kelet-Európa fasiszta, Észak-Amerika pedofil, így nekik a germán püspököknek kell az újítás élére állni az Egyházban. (Nekem valami rémlik, mintha történt volna már hasonló úgy 500 éve…) A liberális-progresszív ködben tévelygő Nyugat-Európán kívül, egyedül Dél-Amerika a reménységük, a jó diák. A jó tanuló pedig úgy tűnik, kiválóan felel, hiszen Amazóniában is Germánia visszhangzik. A legegyszerűbb megoldás talán mégis az lenne, ha a Deutsche Bischofskonferenz szeretetben és békességben egyesülne a Svéd Evangélikus Egyházzal. Marx bíboros Stockholm leszbikus püspöknőjével biztosan több dologban értene egyet, mint a maradi, ultrakonzervatív Kúriával.

Nem véletlen, hogy manapság egyre többen idézik a néhai bolognai érsek Giacomo Biffi gondolatait. Szolovjev nyomán Biffi ugyanis többször is utalt arra, hogy az Antikrsiztust a filantrópia mellett többek között a pacifizmus, ökumenizmus, ökologizmus fogja jellemezni. "„Az Antikrisztus nagyon jól el tudna rejtőzni egy pacifista vagy környezetvédő álarca mögé” - mondta még 2007-ben. A német egyház leépülése és a Greta-jelenség világhódítása szinte bizonyíték Biffi bíboros igazságára.

Szegény németek mindig azt hiszik, hogy a Mindneható őket rendeli arra, hogy utat mutassanak a világnak, de valahogy ez a küldetéstudat rendszerint tragédiákba torkollik. Vannak persze üdítő kivételek, tudom, még ha kis számban is. Ki tudja, e nagy sötétségben talán az ő fényük is erősebben fog ragyogni.

A festői szépségű görög sziget bő kétszáz évig volt központja a Szent János Katonai és Ispotályos Rendnek, vagyis a máltaiaknak. Ez az időszak jelentette Rodosz aranykorát, amelynek az 1522-es oszmán invázió vetett véget.

Az utolsó szentföldi keresztes erőd, Akkón eleste (1291) után a johanniták először Ciprusra vonultak vissza, innen tették át székhelyüket Rodoszra 1309-ben. A sziget meghódítása több évig is elhúzódott; 1306-ban elfoglalták Filerimi és Faraklos erődjeit, a helyi lakosság azonban fellázadt ellenük. A lovagoknak végül nyugati uralkodók (Anglia és Nápoly királyainak) támogatásával, valamint a genovaiak segítségével 1310-re már az egész szigetet sikerült birtokba venni.  A johanniták gazdasági-politikai pozícióját tovább erősítette, hogy 1312-ben megkapták a feloszlatott templomos rend vagyonának egy részét. Hatalmas építkezések kezdődtek és rövid időn belül Rodosz lett a keresztesek legfontosabb főhadiszállása. A szigeten összesen 19 erőd és 16 őrtorony épült, amelyekre a folyton portyázó törökök miatt nagy szükség is volt.

A lovagok utcája, Rodosz óvárosában

 A Kelet-Nyugat határán fekvő sziget természetesen fontos kereskedelmi csomópontként is szolgált, ezért igen vegyes lakossággal rendelkezett. A többséget a görögök/bizánciak alkották, de éltek itt zsidók, örmények és nyugat-európaiak is. A kezdeti nehézségek után a keresztesek kifejezetten jó viszonyt ápoltak a helyiekkel. Köszönhető mindez a johanniták toleráns államberendezkedésének; minden felekezet szabadon gyakorolhatta vallását és az egyes népcsoportokat az élet más területein sem ért hátrányos megkülönböztetés.  A lovagrend etnikai összetétele ugyancsak meglehetősen sokszínű volt; hét különböző nyelvet beszéltek és önmagukat is nyelvek szerint szervezték meg.  A franciák a kórház működéséért feleltek, az itáliaiak a flottáért, az angolok a lovakért, az aragóniaiak a fegyverekért kezeskedtek, a németek a falakra ügyeltek, a védelem pedig az auvergne-i (ma Közép-Franciaország) lovagok hatáskörébe tartozott. A kancellári posztot kasztíliai töltötte be általában, míg a főparancsnok személyét a provence-i katonákból választották.

 Az oszmánok mellett a mamelukok szintén veszélyt jelentettek a szigetre. Utóbbiak 1440-ben és 1444-ben is megostromolták Rodoszt, ám a keresztesek mindkét alkalommal sikerrel verték vissza az egyiptomi flottát.  Konstantinápoly eleste (1453) után a törökök évi 20 ezer arany dukát megfizetését követelték Rodosztól, ám ezt a lovagok megtagadták. Válaszul több környező szigetet is megszálltak a muzulmánok és mintegy 15 ezer főt hurcoltak el rabszolgának, akiket később keleti piacokon adtak el. A johanniták tudták, hogy előbb-utóbb II. Mehmed seregei is meg fogják támadni a várost, ezért a falakat ismét megerősítették. A nagy ostromra 1479-ben került sor, amikor 100 ezer török 170 hajóval indult el a sziget meghódítására. A helyieken kívül mindössze 7 ezer katona védte hősiesen a várost. Az elhúzódó harcok, valamint a nagy veszteségek végül felőrölték a törökök erejét, a keresztény erőd ismét megmenekült. A sziget egy részét viszont szintén újjá kellett építeni a pusztítások miatt.

A lovagrend nagymesteri palotája, mai állapotában

 Az 1520-ban hatalomra kerülő Szulejmán szultán elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra lezárja a „rodoszi kalandokat” és végre megszerzi a hőn áhított szigetet. 1522-ben 200 ezer törökkel szemben csupán 4500 (keresztény) katona, és 600 lovag nézett farkasszemet. Bár az ostrom több mint fél évig tartott, a lovagok helyzete nyugati segítség híján kezdettől fogva reménytelennek tűnt.

Rodosz ostroma (1480)

December 22-én a lovagok küldöttsége tárgyalásokba kezdett a szultánnal a megadás feltételeiről. A megállapodás szerint a johanniták megtarthatták fegyvereiket ingóságaikat és ígéretet tettek arra, hogy tizenkét napon belül elhagyják a szigetet. A civilek is önkéntesen, szabadon távozhattak, aminek megfontolására és végrehajtására három év állt rendelkezésükre. Megegyeztek továbbá abban is, hogy a helyieket nem éri bántódás; tiszteletben tartják tulajdonaikat és szavatolják szabad vallásgyakorlásukat. A keresztesek 1523. január 2-án hagyták el Rodosz szigetét, az oszmánok pedig ígéretük ellenére sok civilt meggyilkoltak, a falvakat kifosztották. 213 év után tehát szomorú véget ért a lovagok uralma, a török hódítást követően Rodosz hanyatlásnak indult és egészen 1912-ig muzulmán uralom alatt tengődött.

Miért harcolnak a muszlim szélsőségesek még ma is a keresztesek ellen?

Oszama Bin Laden 1998 nyarán Afganisztánban más iszlamista vezetőkkel együtt létrehozta "a zsidók és keresztesek elleni szent háború iszlám nemzetközi frontját". Az Iszlám Állam önjelölt kalifája, Abu Bakr al-Bagdadi pedig nem is olyan rég, még 2014-ben legfőbb ellenségeinek a „keresztes, zsidó és hitehagyó ördögöket” nevezte meg. A dzsihadisták manapság is minden felhívásukban a keresztesek elleni szent háborút hirdetik. De hogy jönnek ide a keresztesek?

 A narratíva szerint a barbár és vérengző keresztesek olyan traumát és annyi kárt okoztak az arab világnak, hogy az mélyen beivódott a közgondolkodásba. A szájhagyomány és a krónikák által megörökített kegyetlenkedéseket valójában soha nem felejtették el, ezért emlegetik állandóan a kereszteseket is.  Ezzel a magyarázattal csupán egyetlen probléma akad; jó száz évvel ezelőtt még a muzulmánok sem tudtak erről a traumáról.  A 19. század Közel-Keletjén nem pusztán a keresztesek, de maga Szaladin neve is idegenül csengett és paradox módon egy nyugat-európai uralkodónak köszönhető, hogy mindez megváltozott.

Jeruzsálem elfoglalása

 II. Vilmos császár damaszkuszi látogatásakor 1898-ban egekig magasztalta az egykori nagy szultánt és koszorút helyezett Szaladin romos sírjára. A koszorú szalagján ez állt: „a hős szultánnak, Szaladinnak”. Ezután a császár pénzt adományozott a mauzóleum felújítására, később a bronz sírkőre pedig „szerényen” felíratta; „egy nagyszerű uralkodótól a másiknak”. Egy évvel később az egyiptomi költő Ahmad Shawqi fogalmazta meg először a kérdést; Szaladin nagysága hogyan maradhatott homályban a muszlim írók körében egészen II. Vilmos látogatásáig?

 A századfordulón tehát az arab világ elkezdte újra felfedezni Szaladint és vele együtt a kereszteseket, pontosabban a keresztesek gaztetteit is. A 7-800 évvel korábbi történelmi események ugyanakkor meglehetősen idealizált képben elevenedtek meg. Hiszen a hadjáratokban nem történt más, minthogy a kulturálisan és erkölcsileg alsóbbrendű barbár keresztesek rárontottak a civilizált, modern gondolkodást képviselő muszlim világra. Nem ismerős ez a kép? A Mennyei Királyság c. filmben ugyanezt a verziót láthattuk. Az arabok mentségére legyen mondva ez a verzió Nyugaton már nagyon népszerű volt, hála Sir Walter Scott 1825-ben kiadott bestsellerének,  A talizmánnak. A történelmi regényben a durva és vad keresztesek ellen a bölcs uralkodó Szaladin harcol, aki voltaképpen nem is uralkodó, hanem egy igazi liberális gentleman. 

Szaladin, a Mennyei Királyság c. filmben

Scott művét számos európai nyelvre lefordították és nem véletlen, hogy II. Vilmos is áradozott a bölcs szultán sírja felett. Egy észak-afrikai történész egyetlen kérdésben összefoglalta a lényeget:

 Lehetséges egyáltalán akár elképzelni is, hogy az iszlám világnak bármiféle haszna volt a keresztes hadjáratokból? Mit is profitálhatott volna az iszlám egy alábbvaló, visszamaradott civilizációtól?

 Az arab interpretáció azonban több sebből is vérzik. Az egyik legnagyobb tévedés talán, hogy a hadjárat célja nem a muszlimok kiirtása vagy erőszakos megtérítése volt, hanem a szent helyek visszafoglalása (erről bővebben itt). A Nyugat válaszreakciója volt, miután az ismert keresztény világ jó kétharmadát meghódították a muszlimok. Gyakran olvashatjuk azt is, hogy a muszlimok középkori őseiktől sokkal keserűbb emlékeket őriznek a keresztes hadjáratokról, mint Nyugaton. Mi sem áll távolabb az igazságtól. Mint láttuk, egészen a századfordulóig nem mutattak különösebb érdeklődést az esemény iránt; mivel a kereszteseket legyőzték, ez nem volt téma. De nem csak legyőzték őket, hanem meghódítva az egész Balkánt, jóval több területet foglaltak el, mint valaha ellenségeik a Közel-Keleten. A muszlimok kegyetlenkedéseiről pedig oldalakat lehetne írni; említhetnénk pl. Edessza ostrománál (1144) történt vérengzést. Szaladinról annyit jegyeznénk meg, hogy arab források szerint mosolyogva nézte végig a hattini ütközetben elfogott lovagok lefejezését. Erőszak szempontjából a keresztesek sem voltak különbek, de a genfi konvenciók szerinti hadviselést hiába is keresnénk a XI-XIII. században...

 Summa summarum a 20. század elejétől gyorsan terjedni kezd a muszlim világban is a korábban említett idealizált és egyoldalú kép a keresztes hadjáratokról. A történelmi esemény azonban önálló életre kel; jelentéstartalma egyre tágabb lesz és örökké aktuális. A Balkánon teret vesztő és hanyatló Oszmán Birodalom szultánja, II. Abdulhamid minden kudarcban a keresztesek ármánykodását vélte felfedezni. Nem sokkal később az arab nacionalisták is a keresztes háború folytatását látták a nyugati kolonializmusban. A modern iszlamizmus atyja, Szajjid Kutb (1906-1966) pedig később kifejti, hogy minden keresztes hadjáratnak tekinthető, ami (keresztények és szövetségeseik által) a muszlimok ellen irányul; legyen szó gazdasági, politikai elnyomásról vagy katonai agresszióról. Kutb azt is hozzáteszi, hogy a nemzetközi cionizmus és a nemzetközi kommunizmus mind az imperializmus (vagyis a keresztesek) eszköze a harmadik világ és a muszlimok leigázására. Ebben a logikai ámokfutásban gyakorlatilag mindenki elnyomó keresztes; a szovjet kommunista, az izraeli cionista, a gyarmatosító francia, nem beszélve az imperialista amerikaiakról.

Ez az iszlamista propaganda pedig rendkívül jól működik. Amikor az izraeli hadsereg 1982-ben Bejrútot ostromolta, Mahmoud Darwish palesztin költő azt írta, hogy mindez „bosszú az egész középkori történelemért”. A bökkenő itt csupán annyi, hogy Jeruzsálem bevételekor 1099-ben a város zsidósága a muzulmánokkal vállvetve harcolt a keresztesek ellen. Tehát a korabeli „cionisták” nem a keresztesekkel, hanem épp az „igazhitűekkel” léptek szövetségre ekkor.

Fontosnak tartom kiemelni ugyanakkor, hogy a muzulmánok többsége nem azonosul a (sokszor a Nyugat által  is irányított vagy pénzelt) szélsőségesek  nézeteivel. Sőt, muszlimok vagy muszlim államok is lehetnek keresztesek, amennyiben szövetkeznek az ellenséggel. Ennek egyik ékes példája, amikor a tálibok Pakisztánban követnek el merényleteket, mivel a kormány az USA szövetségese. Még hihetetlenebb, de az is megtörtént, hogy 2015. január 5-én az Iszlám Állam szaudi célpontokra támadt; az arari határátkelőnél két katonát gyilkoltak meg. Hiába, ilyen az, amikor egy fundamentalista vahabita iszlám királyság is árulóvá lesz…

Ebben a posztban arra törekszem, hogy a közéletben meglévő szélsőséges véleményeken felülemelkedve észérvekkel megindokoljam, miért is tartom Ferenc pápa egyházkormányzását rendkívül elhibázottnak. Rögtön az elején szeretném leszögezni: Jorge Mario Bergoglio legitim pápa, akivel szemben a kritika nem pusztán megengedett, hanem bizonyos körülmények között kötelesség. 

Ostpolitik 2.0 

Ferenc pápa elődeihez képest új keleti stratégiát választott. Ennek eredményeképpen láthattuk Havannában a két egyházi vezető, a római pápa és a moszkvai pátriárka találkozóját 2016. február 12-én. A másik emblematikus esemény pedig két évvel később a Kínával történő megállapodás aláírása volt. Ezekért a vitatott eredményekért ugyanakkor a helyi katolikusok súlyos árat fizettek.

Kirill pátriárka és a pápa kubai összejövetelének hátteréről alig lehetett olvasni, pedig érdemes lenne egy kicsit megvizsgálni a helyzetet. Az ortodoxián belül ugyanis igen jelentős egyház- és geopolitikai játszma zajlik épp: az ukránok egyházilag is függetlenednének a Moszkvai patriarkátustól.  Kijev kezdeményezését Bartolomeosz ökumenikus pátriárka, vagyis Konstantinápoly is támogatja. (Sőt, azóta el is ismerte az Ukrán Ortodox Egyház önállóságát.) Noha a több mint 4 milliós Ukrán Görögkatolikus Egyház saját érdekei mentén szintén Kijev mellett tette le a voksát, Ferenc pápa minden lehetséges fórumon Moszkva mellé állt. A havannai találkozó, amely a görögkatolikusok teljes negligálásával történt (ezt maga Szvjatoszlav Sevcsuk gr.kat. érsek erősítette meg), elég nagy vitát váltott ki Ukrajnában. Nem véletlen, hogy a moszkvai pátriárkával történő találkozók a korábbi pápák esetében mind meghiúsultak. Ennek okai pont most láthatóak tisztán, amikor Ferenc pápa sutba dobva minden katolikus érdeket, tető alá hozta a nagy találkozást. A gordiuszi csomót egy csapásra megoldotta azzal, hogy Kirillt kell mindig favorizálni. Mindezek után pedig szegény Sevcsuk érsek még megkapta, hogy ne avatkozzon bele az ortodoxok belügyeibe. A Moszkva kontra Kijev-Konstantinápoly-görögkatolikusok mérkőzésen Bergoglio számára tehát Moszkva lett a befutó. A múltban épp a Szovjetunió által kegyetlenül üldözött görögkatolikus egyház csak “kavics” volt a pápa piros cipőjében, most már nem az…

Az új Ostpolitik tragikus szimbóluma mégis inkább Kína lehetne. A pápa egyik legnagyobb tévedésének tartom, a kommunista Kínával történő kiegyezést (2018.09.22). A megállapodással gyakorlatilag egy csapásra legitim püspökké váltak a kollaboráns, „hazafias” püspökök, míg a Rómához hűséges, üldöztetést szenvedő társaikat szépen félreállították. Ráadásul az egyezményt követően Kínában nemhogy csökkent volna, de egyre erőszakosabb méreteket ölt az egyház- és keresztényüldözés. Hong Kong nyugalmazott érseke Joseph Zen bíboros mindvégig ellenezte a megállapodást. "A Vatikán egyezménye, amit a kínai egyház egyesítése nevében kötöttek, a valódi kínai egyház megsemmisülését jelenti" – sommázta Zen bíboros.

 Kaotikus Egyház

 Ferenc pápa 2016. március 19-én kelt apostoli levele az Amoris Laetitia (A szeretet öröme) alapjaiban forgatta fel az egyházat. Mivel az AL körül zajló viták elég közismertek, csak röviden összefoglalnám a tényállást. Ez a pápai megnyilatkozás, amely a két családszinódus után jelent meg, gyakorlatilag lehetővé tette az elváltak és polgárilag újraházasodottak szentáldozását. Ezt az egyház egy jelentős része (köztük bíborosok, püspökök, papok, hívek) összeegyeztethetetlennek tartja Krisztus tanításával és a Szenthagyománnyal. Mások viszont üdvözlendő újítást látnak benne, amely összhangban áll a katolikus hittel.  Súlyos szentségi kérdésről van szó, ezért négy bíboros kezdeményezte, hogy a pápa tisztázza a kialakult helyzetet. Így született meg az ún. Dubia, amely válasz nélkül maradt, ezt követte a Correctio filialis, vagyis az Egyházfiúi helyreigazítás eretnekségek terjesztése miatt. A pápa azonban csendben maradt és a fejetlenség csak nőtt az egyházon belül. Jelenleg ott tartunk, hogy a „haladóbb” püspökök az AL értelmében engedélyezik az újraházasodottak áldozását, míg a konzervatívnak nevezett társaik ezt nem engedik. Summa summarum a Katolikus Egyház szépen kettészakadt a probléma mentén. Véleményem szerint egy jó vezető (jelen esetben pápa) integrál, összegyűjt, nem pedig szétszór.

Az egyház még magához sem tért az AL okozta földindulás után, 2018 tavaszán robbant az újabb bomba, ezúttal Németországban. Történt, hogy a német püspökök február 20-i nagygyűlésén kétharmados többséggel elfogadták azt a pasztorális tervezetet, amely megnyitja az utat a protestáns házastársak szentáldozásához. A dokumentumot elutasító 13 püspök közül, a kölni érsek-bíboros, Rainer Maria Woelki vezetésével heten a Hittani Kongregációhoz fordultak. Ezután arról szóltak a hírek, hogy a kongregáció a pápával egyetértésben elvetette az interkommunió tervezetét. A Német Püspöki Konferencia viszont mindezt tagadta, szerintük nem ez történt. A helyzetet tisztázandó a német püspökök egy delegációját Rómába hívták. A hétfős küldöttségben az interkommuniót támogatók (élükön Reinhard Marx bíborossal) mellett jelen volt még a tiltakozók közül Woelki érsek és Voderholzer, regensburgi püspök. A beszélgetésen a pápa nem vett részt, csak Luis Ladaria prefektus. Ferenc pápa kérése mindössze annyi volt, hogy a németek alakítsanak ki egyhangú álláspontot a kérdésben. Róma gyakorlatilag visszautalta a kérdést helyi szintre, ezzel pedig a helyzet tisztázásának a tisztázása sem sikerült, ami legalább annyira vicces, mint amennyire tragikus. Az egyhangú álláspont létrehozását Marx bíborosék egy huszárvágással azonnal “megoldották”; a püspökök saját egyházmegyéikben egyoldalúan bevezették az interkommuniót. Jelenleg 27 egyházmegyéből 14-ben működik ez a gyakorlat. Ami Kölnben tehát tilos, az 70 km-rel északabbra, Essenben már megengedett. (Ha szabad megjegyeznem: katolikus, annyit tesz egyetemes.)

Egyébként dogmatikai és az egyház egészére kiterjedő kérdésekkel kapcsolatban nem is dönthetnének lokálisan, azaz egyik állam püspöki kara sem jogosult ilyen újítások bevezetésére. A Német Püspöki Konferencia viszont elég látványosan szokott tenni arra, hogy mit mond a Vatikán, magukat, mint nagy újítók rendszerint Róma fölé helyezik. Kíváncsi vagyok, mikor jön el az a pont, amikor végre kimondatik az a nyilvánvaló tény, hogy a német egyház nagy része szakadásban van…

 Ellentmondások pápája

 Ferenc pápa személyügyi döntései nem egy esetben komoly vitákat váltottak ki. Példaként említhetnénk Ettore Gotti Tedeschi, G. M. Müller, L. Burke, vagy M. Festing leváltását. Helyettük inkább olyanokkal vette magát körbe, mint (az enyhén szólva botrányos pályafutást maga mögött hagyó) Gottfired Daneels vagy (az újraházasodottak áldozását kiötlő teljesen heterodox nézeteket valló és a pápa megmondó emberének számító) Walter Kasper bíboros. Ehhez hozzátartozik, hogy a közhiedelemmel ellentétben meglehetősen diktatórikus módszerekkel irányítja az egyházat. Többször is előfordult, hogy aki kritizálta a pápát röpült a pozíciójából; így járt pl. Josef Seifert professzor vagy Thomas Weinandy atya is. A Pápai Életvédő Akadémia megszüntetése sem tekinthető szerencsés lépésnek. Igaz, hogy 2017 elején új néven, új tagokkal ismét felállt egy hasonló szervezet, ám sokak megdöbbenésére olyan abortuszpárti személyek kaptak helyet a testületben, mint Nigel Biggar filozófus vagy Avraham Steinberg rabbi. Mindez egy katolikus életvédő akadémián! Nem kisebb felháborodást okozott az olasz közéletben, amikor a pápa az ország elfeledett nagyjai között a harcos abortuszpárti Emma Boninot emlegette. Bonino a baloldali Radikális Párt emblematikus figurájaként gyakorlatilag minden olyan ügyet képviselt, amely ellentmond az egyház tanításának; legyen szó LMBTQ jogokról, laicizmusról, feminizmusról vagy abortuszról. Nota bene Bergoglio képzeletbeli Pantheonjában szerepel az a Giorgo Napolitano ex-államfő is, aki igazi kommunistaként támogatta az ’56-os magyar szabadságharc szovjetek általi eltiprását.

 A Szentatya létrehozta a forradalmian újnak számító nyolcak tanácsát is, amely öt kontinens nyolc bíborosát foglalta magában. A hondurasi Oscar Maradiga vezette tanács a kúria megreformálásában és a világegyház kormányzásában segítette volna a pápát. A média által csak C8-nak nevezett csoport hamar kilenc főre bővült az államtitkár Pietro Parolin csatlakozásával. Majd eltelt öt év és a reformokból semmi nem lett, ráadásul a C9 is darabjaira hullott. Elsőként a pápa legközelebbi barátja épp Maradiga bíboros esett ki, miután fény derült botrányos pénzügyeire. (Egész pontosan az történt, hogy a Hondurasi Egyetemtől éveken át havonta 35 ezer euró érkezett a számlájára.) Santiago nyugalmazott érsekét Francisco Javier Errázuriz Ossát szexuális bántalmazások eltussolásával vádolták meg, a C9 ausztrál tagjának, George Pell bíborosnak pedig gyermekmolesztálási botránya miatt kellett bíróság elé állnia. Túl sok reményre az sem ad okot, hogy a tanácsadó testületben a jól ismert Marx bíboros mellett, a „China deal” atyja, a már emlegetett Pietro Parolin is ott ül.

Bergogliot a szegények pápájaként ismerjük, aki gyakran dörgedelmes szavakkal bírálja a vadkapitalizmust és a világgazdaságot. Pontosan ezért hat furcsán, amikor ugyanez a pápa a legnagyobb cégek, leggazdagabb képviselőit fogadja a Vatikánban és ilyenkor rendszerint tevékenységüket is méltatja. Így látta vendégül többek között Christine Lagarde-ot a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), Tim Cookot az Apple-től, Eric Schmidtet és Jared Cohent a Google-tól, Kevin Systromöt az Instagramtól, Mark Zuckerberget a Facebooktól. Bill Gates vizitjét az afrikai püspökök tiltakozása miatt ugyanakkor kénytelenek voltak lefújni. (A Bill & Melinda Gates Foundation agresszív abortuszpárti tevékenysége verte ki a biztosítékot az afrikaiaknál.)

Bár a népszerűség nem feltétlenül erény, Ferenc pápát megválasztása után sok hívő-nemhívő szimpátiával fogadta. Még a Time magazin is megválasztotta az év emberének. Nem szeretném a Szentatya érdemeit kisebbíteni, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindez nem egyedülálló még egy pápa esetében sem. Hasonló lelkesedéssel fogadta a világ XXIII. Jánost 1958-ban. A paraszti családból származó, mindig derűs Giuseppe Roncalli többek között börtönbe látogatott, közvetített a Szovjetunió és az USA között és első pápaként, 1962-ben az Év embere lett. Az utazó pápa, II. János Pál pedig 1994-ben került a Time címlapjára. Karol Wojtyláról annyi anekdota maradt ránk, hogy felsorolni is nehéz lenne, ő sem állt hadilábon a népszerűséggel és a humorral.  Ferenc pápa nimbusza viszont (elsősorban a hívek körében) már jó ideje zuhanórepülésben van.

A szexuális visszaélésekkel kapcsolatban is nagy feladatok vártak Bergogliora; sokan remélték, hogy kemény kézzel fog rendet tenni a klérus berkein belül. Erre mi történt? A  McCarrick-ügy kapcsán magát a pápát érte az eltussolás vádja. Aztán ott van még Msgr. Battista Ricca esete is, aki még hondurasi nunciusként gyakorlatilag együtt élt szeretőjével. A botrány ellenére karrierje ívelt felfele, Ferenc pápa bizalmasa lett; 2013 óta dolgozott az államtitkárságon és a Vatikáni Banknál is. De milyen eredményt is várhatnánk, amikor a pápa szerint a szexuális bántalmazások fő oka a túl nagy hatalom és a klerikalizmus? A valódi okot, a homoszexualitást meg sem említették a februári kiskorúak védelméről rendezett vatikáni tanácskozáson…

 Migrációs válság

 Aki 2015-ig visszamenőleg elolvassa a Szentatya megnyilatkozásait, annak kétsége nem fér ahhoz, hogy a krízis kezdete óta a befogadás mellett kampányolt. Erről a témáról oldalakat lehetne írni, ezért nagyon röviden az olasz példával érzékeltetném, miért volt rossz döntés ez is. Az alábbi három történet kiválóan mutatja, hogy a társadalom különböző szintjein (egyéntől az államig), miért és hogyan nem működik a pápa által is szorgalmazott befogadás politikája.

1. Don Marconak elege lett: A padovai plébános megfogadta Ferenc pápa intelmét és befogadott egy marokkói illegális bevándorlót. Az “afrikai vendég” azonban rövid időn belül egyre erőszakosabbá és követelőzővé vált, pokollá téve a pap életét. Don Marco segítőkészségét hamar megneszelte a többi migráns is, aminek következtében később már tucatjával tolongtak a paplak környékén. A történet úgy ért véget, hogy Don Marco belefáradt az idegenek jövés-menésébe, ezért ő maga is menekültté vált; átköltözött a szomszédos plébánia paplakjába, Claudio atyához. (A teljes történet itt olvasható.)
2. Köddé vált migránsok: 2018 nyarán a tengeren hánykolódó Diciotti nevű hajó kálváriája tartotta lázban Olaszországot. A hajó fedélzetén mintegy 140 bevándorló várta, hogy végre kiköthessenek és az EU területére léphessenek. A bel-és külpolitikai huzavona után augusztus 25-26-án a Diciotti kiköthetett Cataniában, mivel Írország, Albánia és a CEI (Olasz Püpsöki Konferencia) hajlandó volt befogadni a hajón tartózkodókat. Az egyébként erősen Ferenc pápa befolyása alatt álló CEI száz menekült ellátásáról gondoskodott. Négy hónappal később a százból már csak összesen három, azaz három migráns maradt az egyház különböző szociális intézményeiben, az összes többinek nyoma veszett. A köddé vált migránsok történetéből, azonban semmit sem tanult a CEI; 2019 januárjában készséggel felajánlották újbóli “segítségüket” a Sea Watch 3 és a Sea Eye hajón lévő bevándorlók befogadására is.
3. Zárt ajtók, amelyek életeket mentenek: Ferenc pápa rendíthetetlenül szorgalmazta az olasz vezetésnél, hogy nyissák meg a kikötőket. Az érveket mindenki jól ismerheti: a falak, a zárt ajtók, zárt kikötők embertelenek, nem keresztényi magatartás stb. Gyakran lehetett olvasni olyan véleményeket is, hogy a tengerbe fulladt afrikaiak, közel-keletiek halála miatt is a bevándorlásellenes politikusok, kormányok a felelősek. A CEI és Ferenc pápa által is sokszor bírált olasz belügyminiszter, Matteo Salvini mégis úgy döntött, hogy bezárja a kikötőket a migráns hajók előtt. A civil szervezetek és egyéb NGO-k általt vizionált apokalipszis azonban csodák csodájára elmaradt. A hivatalos adatok szerint az előkerült holttestek száma 217-ről 23-ra csökkent nem egészen egy év leforgása alatt. Hogy a zárt ajtók életet mentenek, még az ENSZ adatai is megerősítik: a tengerben eltűntek számát 2017-ben még 3.139-re becsülték, míg 2018-ban már “csak” 2.277-re és idén eddig 207 személyt regisztráltak eltűntként. (Nem feledkezve meg arról, hogy egyetlen ember halála is óriási tragédia, a pozitív eredmény vitathatatlan.) Felvetődik a kérdés, hogy lehet embertelen, kegyetlen és keresztényietlen az, aki életeket ment?

 Olaszországban tehát nem történt más, mint a fennkölt szavak elhangzása után szembe jött a valóság. Bár a migrációs válság nem érint hittételeket, mint jelenleg Európát meghatározó társadalmi kihívás ugyanakkor a Katolikus Egyház álláspontja nagy jelentőséggel bír. Az egyház feje pedig úgy tűnik, nagyon rosszul mérte fel a helyzetet. Ezt a hívők többsége is érzékeli; a kelet-közép európai és az olasz katolikusok döntő hányada (a pápával ellentétben) nem támogatja a muszlim tömegek beözönlését a kontinensre.

 Összegzés

 A szentszéki politika tehát vereséget szenvedett Kínában és kapitulált Moszkvával szemben is, míg a migránsok befogadása melletti kampány “csupán” a valóságról és a következményekről feledkezett meg, hit kérdéseiben pedig a legfőbb tanítói hivatal nem mer, nem tud vagy nem akar egyértelmű iránymutatást nyújtani, amely növeli az egyházon belüli káoszt és széthúzást. A Római Kúria működése átláthatatlanabb és kiszámíthatatlanabb, mint valaha; reformok helyett felfordulást látunk. Hogy mindezt, hogyan lehet “rendrakásként” értelmezni, számomra talány. A fent leírtak alapján összességében én úgy gondolom, hogy ez idáig Bergoglio pápasága nem egy sikertörténet, hanem kudarcokkal teli önfeladás. (Ebben a pápa tanácsadói legalább annyira hibásak, mint a Szentatya.) Ferenc pápa ettől még lehet nagyon jó ember, de jó egyházvezető véleményem szerint semmiképpen sem.

 Számos egyéb problémára nem tértem ki (pl. gay lobbi, halálbüntetés, keresztény-muszlim párbeszéd), csak az általam vélt legfontosabb ügyekre, ill. problémakörökre mutattam rá röviden. Tapasztalatom szerint sok katolikus gondolkodik hasonlóan, a kulturált vitára vagy eszmecserére viszont főleg hazánkban nem sok lehetőség adódik. 

P.S. Az itt leírtak dacára mindenkit arra buzdítanék; aki teheti, utazzon el idén Csíksomlyóra. Fontos és felemelő történelmi esemény lesz, amikor a Szentatya felkeresi nemzeti zarándokhelyünket!

Az egyház pedofil botrányait tárgyaló sorozatunk harmadik, egyben befejező részét olvashatjátok. (Az első rész itt, a második pedig itt érhető el.)

Hamisan megvádolt papok 

Sokakban él a gyanú, hogy a statisztikák csak jelzésértékűek lehetnek, hiszen hány száz vagy ezer olyan ügy történhetett, amelyet mindmáig eltitkolnak, és nem tudunk róluk.  A XXI. század örökké kétkedő és semmiben nem hívő emberének e kérdése logikusnak tűnhet, ám a tapasztalat itt is mást mutat.

Roger Jacques atya, a Bostoni Egyházmegye megbecsült papja volt évtizedeken keresztül, a hívek körében nagy tiszteletnek örvendett. 2002-ben, egy októberi napon azonban telefonon közölték vele, hogy egy nő szexuális zaklatással vádolja, amely még az előző plébániáján történt húsz évvel ezelőtt. Roger atya hiába tiltakozott, mondván itt valami félreértésről lesz szó, 24 órája maradt összecsomagolni személyes dolgait és jelentkezni a bíróságon. A következő nap már a Boston Globe be is számolt az újabb pedofil plébánosról, az érsekség pedig minden papi tevékenysége alól eltiltotta. A vádló azt állította, hogy a bántalmazásra 1998-ban jött rá, amikor is hipnózis terápiának vetette alá magát és felszabadította „elnyomott memóriáját”. Ennek ellenére 2002-ig (a botrányok kirobbanásáig) nem tett feljelentést és vallomását is többször megváltoztatta, végül az eskü alatti vallomástételt háromszor is megtagadta. Noha Roger atya mindvégig tagadta a vádakat, a sajtóban már „megvádolt pedofil papként” hivatkoztak rá. A plébános édesanyját, megrázták a fiáról terjedő hírek. Az idős asszony egészségi állapota közben romlott, 2004-ben kórházba kellett szállítani. Roger atya ügyvédjén keresztül sürgetni próbálta az eljárást, mert szerette volna, ha a bíróság elégtételt ad és kimondja ártatlanságát – még édesanyja életében. Ám Marianne Jacques sajnos egy évvel később elhunyt, plébános fiának pedig az érsekségtől külön engedélyt kellett kérni, hogy jelen lehessen a temetésen. Végül 2006-ban, az egyházmegyei bíróság egyhangúlag felmentette a vádak alól, fél évvel később a Hittani Kongregáció is megerősítette az ítéletet és folytathatta papi szolgálatát. A borzasztó négy év alatt ugyanakkor Roger atya jogi költségei elérték a 33.000 dollárt. Adósságát a Bostoni Érsekség csak 2011-ben rendezte végérvényesen, az ártatlanul megvádolt papnak kilenc évet kellett várnia, hogy véget érjen ez a rémálom. Eközben az egyházmegye, a skandalum kirobbanása után nem sokkal 85 millió dollárt fizetett ki 552 áldozatnak, köztük Roger atya vádlójának, aki min. 80.000 dollár kártérítést kapott. Ennek oka, hogy az egyház ennyi peres eljárást képtelen lett volna lefolytatni, azonban nagy nyomás nehezedett rá és egyszerűbbnek tűnt inkább fizetni.

Mark Gallegos és további 507 felperes összesen 660 millió dolláros kártérítést követelt a Los Angeles-i Egyházmegyétől 2007 nyarán.[1] Mr. Gallegos kamerák és mikrofonok kereszttüzében kijelentette, hogy Sanchez atya megerőszakolta gyermekkorában. „Néhányaknak viszonyuk volt papokkal. Nekem nem. Ő megerőszakolt engem” – nyilatkozta. Manuel Sanchez Ontiveros Spanyolországban született, 1954-ben szentelték pappá, 1971-től élt az Államokban és 1980-tól vezette a pomonai (Kalifornia) plébániát. Sanchez atya még csak nem is ismerte vádlóját és a leghevesebben tiltakozott a vádak ellen. „Vagy pénzt akar, vagy teljesen összekever valakivel … Gallegos meséje 100%-ig hamis” – tette hozzá. A spanyolajkú plébánost korábban 46 éves szolgálata alatt soha senki sem gyanúsította hasonló dolgokkal. Végül a jogi procedúra során Gallegos úr vádjai nem nyertek bizonyítást. Sanchez atya ártatlanságáról a médiában egy betű sem jelent meg.

John P. Deady esete mutatja talán a legjobban, hogy sokszor mennyire abszurd történetekkel állunk szemben. Deady atya 1913-ban született, a második világháború alatt tábori papként is szolgált, 2002-ben azonban szexuális bántalmazással vádolták.[2]A katolikus papot ugyanakkor, hiába keresték volna a tudósítók; az atya ekkor már 13 éve halott volt. John P. Deady tehát 1989-ben elhunyt, majd 13 évvel később, 2002-ben eszébe jutott valakinek, hogy az atya őt 46 évvel korábban, azaz 1956-ban szexuálisan zaklatta. Vajon mi lehet az igazság?

A már említett Los Angeles-i Egyházmegye ellen indított keresetben (2007) - mint utóbb kiderült - a megvádolt papok 30%-a már nem volt az élők sorában.

Roger Jacques vagy Manuel Sabchez atya kálváriája sajnos, nem egy egyedi és kivételes eset. Hasonló papi sorsok tucatjait gyűjtötte össze David F. Pierre amerikai publicista Hamisan megvádolt katolikus papok[3] c. könyvében. További esetek ismertetése helyett, beszéljenek inkább itt is a számok. A CARA (Center for Applied Research in the Apostolate) kutatóintézet 2011-es jelentése szerint az előző év eseteinek 17%-ában hamisan vádolták az állítólagos elkövetőt.[4] Egy évvel később pedig kiderült, hogy ez az arány még magasabb, mivel további 25 feljelentést találtak alaptalannak. A 2010. év 428 jelentett eseteiből így összesen 98 bizonyult hamisnak.  A Bostoni Érsekségben (a folyamatban lévő ügyeket leszámítva), a meggyanúsított, még élő papok egy harmadáról állapították meg, hogy ártatlan.[5]Donald H. Steier, nyugalmazott kerületi ügyész még ennél is továbbment, amikor kijelentette, hogy tapasztalatai szerint a vádaknak mintegy fele vagy teljesen hamis vagy pedig jelentősen eltúlzott.[6]Steier több mint száz, klerikusok ellen folyó eljárásban vett részt korábban, ahol az FBI és a Los Angeles-i Rendőrség is segítette munkáját. Az ügyész kiemelte, hogy a papokkal ellentétben az áldozatok szinte soha nem voltak hajlandók alávetni magukat poligráfos vizsgálatnak és vallomásaikat is sokszor változtatták meg.[7]

A hamis vádak alapja leggyakrabban az anyagi haszonszerzés. Sokan felismerték, hogy az olyan évtizedes ügyeket, ahol a vádlott már meghalt, egyszerűen lehetetlen kivizsgálni. Az egyház a nagyobb botrány elkerüléséért nem tehet mást, mint fizet. Jóllehet a képlet ma már nem ilyen egyszerű, de Roger Jacques atya története is bizonyítja, hogy 2002-2006 között többen visszaéltek így a kártérítésekkel. 

Összegzés           

A Katolikus Egyházat megrázták a papok által elkövetett pedofil homoszexuális botrányok.  Az ügyek nyilvánosságra kerülése után azonban sokat tett azért, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő hasonló botrányok. A múltbéli eseteket kivizsgálta, szankcionálta; az áldozatoknak kártérítést fizetett; a kánonjogi eljárást módosította, szigorította; szakemberek bevonásával tanulmányokat és kutatásokat végzett a jövőbeni esetek megakadályozására.  Számos gyermekvédelmi program is indult az Egyesült Államokban.

Az újságok rendkívüli kettős mércét alkalmaznak; egyfelől több évtizedes papi eseteket ásnak elő, amelyek a főcím oldalon szerepelnek szenzációként, míg az állami iskolákban jelenleg is zajló pedofil bántalmazások ezreiről egyszerűen „elfelejtenek” beszámolni.  A „papi pedofília” az egyházellenes média szuperfegyverévé vált. Így paradox módon dogmaként rögzülnek a félrevezető és hazug megállapítások. Ilyen hazug kép az is, amely a Katolikus Egyházat egy pedofil és aberrált intézménynek próbálja láttatni.  A legnagyobb hazugság ugyanakkor mégis csak az, hogy pedofil botrányokról beszél mindenki homoszexuális botrányok helyett. A legutóbbi 60 év szexuális zaklatásai átlag 10-ből 8 esetben azonos neműek (fiúk) ellen irányultak.[8] Az egyház valódi problémája tehát nem a pedofília, hanem a homoszexuális papok „ténykedése”. Summa summarum az egyházban szolgáló aktív homoszexuális klerikusok elleni fellépésre lenne szükség, ám erre mindeddig nem került sor. A Vatikánban is jelenlévő gay lobby a világi sajtóval együtt így tovább munkálkodhat azon, hogy minden reverenda mögött egy pedofilt lásson a „felvilágosult” polgár. 

[1] PIERRE D.F. Jr. Double standard – Abuse scandal and the attack on the Catholic Church,Mattapoisett (MA), USA 2010., 53-55.o.

[2] i.m. 55-56.o.

[3] PIERRE D.F. Jr. Catholic Priests falsely accused – The facts, the fraud, the stories, Mattapoisett (MA), USA 2012., 15-16.o.

[4] i.m. 24.-25.o.

[5] i.m. 26.o.

[6] Túlzás alatt azt értjük, amikor egy simogatást vagy ölelést szexuális erőszakként jelentenek. In: PIERRE D.F. Jr. Catholic Priests falsely accused

[7] i.m. 18.o.

[8] http://magister.blogautore.espresso.repubblica.it/2018/10/31/nuove-denunce-sull%E2%80%99omosessualita-nella-chiesa-ma-il-papa-tace-e-da-la-colpa-al-%E2%80%9Cclericalismo%E2%80%9D/